Minden ember életében jelen van a feszültség: rohan az idő, félünk, hogy lemaradunk valamiről. Hogy pontosan miről, azt nem tudja senki, de hátha… Tenni kell, rohanni kell, mindig újat szeretnénk látni, mert nem tudunk betelni soha azzal, ami éppen van. Látni, hallani szeretnénk, érzékelni, ami körülvesz minket. Élvezni szeretnénk az életet.

Élvezni az életet (a szerző fotói)

 

Hányszor hallottam, hogy „én képtelen lennék arra, amit a horgászok tesznek. Ülni, várni, semmit sem csinálni…”

Persze magam is láttam nem egy horgászt, amikor divat volt a táskarádió: nem számít, mit mondanak a közelben lévők, csak szóljon a zene… Most egy kicsit más a helyzet, füldugóval hallgatja a ki tudja, kinek a harsogó számát.

Emberek jönnek-mennek utcán, tereken, gyalogátjárókon, belemerülve telefonjukba, átadva magukat egy mesterséges világ ingereinek.

Mária és Márta története a tevékenységről és a csendes hallgatásról szól.

Az egyik sürög-forog, állandó munkában van. A másik képes félretenni egy időre az elfoglaltságait, odatelepszik az Úr lábához és hallgatja a Mester szavait.

A híres visszhang a templom falairól vetődik vissza

 

Tihany különleges hely. Már több mint harminc éve élek itt. Gyerek voltam még, amikor először jártam Tihanyban. Híres volt a visszhang. A XIX. század látogatói is följegyezték, milyen különleges és rendkívüli. A templom faláról vetődik vissza, a régiek feljegyzése szerint nyolc szótagot is visszaad. Manapság egyre több híradást olvasok arról, hogy eltűnt. Nincs. Hiába jönnek ide a turisták, hogy megcsodálják. Mert beépítették a környéket, mert akadályozza a növényzet, s felsorolnak még számtalan okot, ami miatt szerintük meghalt a visszhang.

Egyet azonban nem szoktam hallani, nem szoktak írni róla:

csendre volna szükség, hogy ezt az akusztikus csodajelenséget megtapasztalhassák.

Ha a templom tövében ötven turista beszél, szövegel, nemritkán kiabál, a Visszhangdombról hiába kiáltja el magát bárki is, a templom fala felé fordulva, hogy Hahó! vagy „Hazádnak rendületlenül…”, nem fog hallani semmit. Az egymással szembemenő hangok kioltják egymást.

A Visszhangdombon

 

Nyáridőben sokan vannak, akik pihenni vágynak. Élményeket keresnek. Nyugtalanul próbálkoznak megnyugodni. Pedig nem sokra volna szükség, csak egy kis csendre.

Rónay György írja: „Az embernek legalább időnkint kapcsolatba kell kerülnie, kapcsolatot kell teremtenie az élete központjával.

Legalább időnkint vissza kell vonulnia a határvidékről a belsőbb területekre.

Azokra a mélyebben fekvő részekre, ahol a forrásvizek a lét – a léte – mélyrétegeiből fakadnak. Ahol még csönd van. Akkora, hogy hallani a sejtek titkos növekedését. Azt a ritmust, ami a lét egyetemes ritmusára dobog bennünk.” (Határvidék)

Forrásvizek

 

Jézus betér Mária és Márta házába. Mária figyel. Márta tesz-vesz, sürög-forog. Jézus mondja: Mária a jobbik részt választotta. (Lk 10,38–42)

Félreérti a történetet, aki azt a következtetést vonja le belőle, hogy ne törődjünk a hétköznapi munkánkkal. Szó sincs róla. Talán még van, akinek a fülébe cseng Jézus felszólítása, amit az irgalmas szamaritánus példázata kapcsán mond: „Menj, s te is hasonlóképpen cselekedjél!” (Lk 10,37)

Nem fordíthatunk hátat a világban tapasztalható nyomorúságnak.

Nem mehetünk el közömbösen az emberek gondjai mellett. Kinek-kinek meg kell tennie, amire képes, ott, ahová az Úr állította. De a cselekvéshez erőre van szükség. Erőre, ami „onnan felülről” jön. Meg kell hallgatnom az Úr szavát, amely éppen hozzám szól.

Jézus betér a házba. Mária pedig odaül a lábához, hogy hallgassa. Be kell fogadnunk a bennünket meglátogató Krisztust. De nem elég csupán kitárni az ajtót. Ki kell tárni a szívet, be kell fogadni a hozzánk szóló igéket. Jézus maga mondja: „Az én tanításom lélek és élet.” (Jn 6,63)

Mindannyiunk számára feladat, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Akcióról és kontemplációról, tevékenységről és szemlélődésről szoktunk beszélni. Szorosan összefügg ez a kettő. Olyan, mint a lélegzés: kell, hogy meglegyen a maga természetes ritmusa. Az állandó tevékenységnek megvan a következménye. Kiégnek az emberek. Sokan vannak, akik panaszolják: nincs idejük arra, hogy pihenjenek. Az ilyen embereknek nem marad idejük arra, hogy éljenek. Gyökössy Endre mondását érdemes volna megszívlelnie mindenkinek:

Fontosabb lenni, mint tenni.

A létezés: csoda. Az élet: csoda. Titkokkal van tele. Bár körülöttünk elképesztő módon felgyorsult a világ, az emberi élet biológiai ritmusa nem változott. A szívverésünk ugyanannyi, amióta ember van a világon. Egyre nagyobb a feszültség a gyorsuló világ és a benne élő ember között. Nagy a kísértés, hogy megpróbáljuk felvenni a tempót. Reménytelen vállalkozás. Csak kudarcot szül. Még akkor is, ha maga az ember az, aki felgyorsította a környezetét.

Abbahagyjuk a sürgést-forgást

 

Ha életben akarunk maradni, rendszeresen meg kell állnunk. Találni kell mindennap valamennyi időt az elcsendesedésre. Reggel néhány percet: mi is vár rám? Mit kell majd tennem? Este öt-tíz perc nyugalmat: mi is történt a mögöttem lévő napon?

Mi az, amiért azt mondhatom: Uram, köszönöm. Mi az, amiért ki kell mondanom: bocsásd meg nekem,

Uram! Ne sajnáljuk azt az egy órát hetente, hogy vasárnaponként elmegyek, elmegyünk a családdal együtt az Isten házába, hogy megnyugodjunk, hogy miként Mária, az Úr vendéglátója, odatelepedjünk Jézus lábához és hallgassuk az ő szavait. Legyen bátorságunk ahhoz, hogy egy időre abbahagyjuk a sürgés-forgást, hogy meg tudjunk erősödni. Ne a munkánk, ne a külvilág irányítson minket, hanem mi irányítsuk a munkánkat. Pontosabban: engedjük, hogy megszólítson bennünket az Isten Igéje. S akkor bátran mehetünk újra az emberek közé.