Izajás próféta mondja: Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével…  (Iz 11,6) Az eljövendő időkről beszél. Mert most olyan világban élünk, amelyben a pusztulás, a pusztítás, az ellentétek, a feszültségek uralkodnak. Békére vágyunk mindannyian. Akkor azonban majd béke lesz. Nem árt senki senkinek. Testvérként élnek majd a nemzetek.

Az adventi időszak erre irányítja a figyelmünket. Arra a békére, amit majd elhoz a Megváltó. Pontosabban: amelyet már meghirdetett, közöttünk járt, és mintegy

örökségül hagyta ránk a békét. Az ő békéjét, amit a világ nem képes megadni. Amin nekünk egész életünkben munkálkodnunk kell.

Béketárgyalásokról van szó szinte mindennap. És háborús pusztításokról, győzelmekről és vereségekről hallunk napra nap. Ami az egyik oldalon győzelem, az a másik oldalon vereség – és fordítva. Háborúból jól még soha nem jött ki egyik fél sem. Pedig erről volna szó: amiről a próféta beszél. Hogy megszűnnek az ellentétek, az ellenségeskedések. Hogy együtt lakik majd farkas a báránnyal… Hogy az az állapot, amely a teremtés kezdetén létezett, a paradicsomi béke újra betölti a földet.

Háborús pusztításról hallunk nap mint nap (a szerző fotói)

 

A pusztában kiált a hang: János, az előhírnök hangja. Egyengessétek az Úr útját! Készítsétek az utat, egyengessétek az ösvényeket. (Mt 3,1–4)

Ez a hang nem némult el. Csak éppen mi nem vagyunk hajlandók meghallani. Eltompult a hallásunk. Bezárkóztunk magunkba. Csak a saját ügyeink érdekelnek, s hogy mások pusztulnak, az az ő bajuk. A pusztaság ma is valóság. Üresség, sivárság, kopárság – és nincs mihez igazodni vándorlásunk során. Pontosabban: vannak már határozott útjelzőink, nemcsak a tízparancsolat, de ott van a hegyi beszéd boldogmondások sorozata. Boldogok a békességszerzők… (Mt 5,9)

Arra nem gondolunk, hogy felelősek vagyunk mindannyian azért, amit úgy hívunk, hogy béke. Nem gondolunk arra, hogy a békéért mindannyiunknak tennünk kell, cselekednünk kell. Nem kapjuk csak úgy ajándékba mi, akikben

ott a hajlam a paradicsomból való kiűzetés után, hogy mindenképpen le akarjuk győzni a másik embert.

Legyőzni, meggyőzni, s ha nem megy, akkor erőszakkal eltiporni, kiirtani.

Nem vagyunk képesek arra, hogy felfogjuk: a világot másként is lehet látni. Mindenki magából indul ki, és ez egész természetes. Úgy, ahogy én látom a világot, onnan, ahonnan én látom a világot, senki más nem látja. Mert mindannyian mások vagyunk. De valamennyien ugyanarra az életre és ugyanarra a békére vágyunk.

Utat készíteni, egyengetni, az akadályokat lebontani, a veszélyes buktatókat feltölteni kivétel nélkül mindenki feladata.

Utat kell készíteni, egyengetni, az akadályokat lebontani

 

Egy pártokra szakadt világban el kell gondolkodnunk nekünk, keresztényeknek. Nekünk különösen is kötelességünk, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk. A jólét ajándékára várunk, s közben megfeledkezünk arról, hogy ha mi magunk nem merjük odaszánni magunkat mások szolgálatára, az igazi emberi jólét, amelyben mindenki valóban embernek érezheti magát, sosem fog megvalósulni.

Aki megteremtett téged nélküled, nem fog üdvözíteni téged nélküled! (Qui te creavit sine te, non te salvabit sine te.) – Szinte szállóigévé vált ez a Szent Ágoston-i mondás. Ennek a tartalma a következő: a megváltás (Isten részéről) és az üdvösség (az ember részéről) kölcsönös folyamat:

az isteni kegyelem mellett szükség van az ember őszinte együttműködésére és akaratára, hogy elfogadja a megváltást, és ehhez hűen is éljen.

Itt hibázunk nagyon nagyot: nem akarjuk elfogadni az Isten akaratát. Nem arról van szó, hogy tétlenül fogadjuk el a sorsunkat, hanem arról, hogy keressük, mi a feladatunk ebben a világban. Pontosabban: hogy mi az én feladatom, mi az én lehetőségem, amit nekem kell megtennem, amit helyettem senki más nem fog elvégezni.

Pusztatemplom

 

Ki kell irtani a világból a hazugságot. Ne csapjuk be a másik embert. És főleg ne csapjuk be magunkat. Merjünk őszinték lenni saját magunkhoz. Merjünk szembenézni a saját gyöngeségeinkkel, hibáinkkal, bűneinkkel. Mert mindannyian vétkeztünk és vétkezünk gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.

Álmaim közé tartozik, hogy igaz szót hallok mindenütt. Igaz és szép szót.

Teremtő szót. Békét, közösséget formáló testvéri szót.

A kimondott és leírt szónak ereje van. S most azt tapasztalhatjuk, hogy szinte elszabadult a pokol. Mindenki feljogosítva érzi magát, hogy a másik ember igazságát kétségbe vonja. Úgy gondolják sokan, hogy a szólás szabadsága magába foglalja a becsületsértés, a gyalázkodás, a nyelvvel való gyilkolás szabadságát.

Mai pusztaságunk nem néma, csendes pusztaság, amelyben meg lehet hallani a határozott, eligazító szót. A mi mostani pusztaságunk a kimondhatatlan zűrzavar pusztasága, ahol senki nem bízik senkiben, és senki nem hisz senkinek.

Szükség volna bátor prófétákra, akik önzetlenül az igazság szolgálatát vállalják, mint János, a keresztelő. Aki „viperák fajzatának” merte nevezni kortársait, mert nem teremték a bűnbánat méltó gyümölcseit. (Mt 3,7–9)

Keresztelő Szent János egy bizánci ikonon (forrás: Anonymous Byzantine painter, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Mindannyian várakozunk. Merjük kimondani bátran: jobb jövőre vágyunk. Olyan világra, amelyben megszűnnek a gyilkos ellentétek. Ahol együtt lakik majd farkas a báránnyal, párduc a gödölyével, és ahol nem ártanak az Úr szent hegyén.

Karácsony ünnepén örülünk az életnek: hogy az Isten Jézus Krisztusban, az Örök Igében kimondta az élet üzenetét. Itt van az óra, hogy felébredjünk az álomból, felébredjünk tespedtségünkből, közömbösségünkből. (Róm 13,11) Mert

közel van hozzánk a Megváltó. Közel van az élet. Csak el kell hordanunk az akadályokat.

Be kell temetnünk az árkokat. Át kell rendeznünk az életünket. 

 

Nyitókép: Johann Jaritz, CC BY-SA 3.0 AT, Wikimedia Commons