„Hát te mit csinálsz itt?” – kérdezte 2009. november 4-én Pista bácsi a volt írországi nagykövetet, Balassa Jánost, akihez szoros barátság fűzte. A diplomata mosolyogva azt válaszolta, hogy ugyanazt, mint előző szolgálati helyén, csak most szentszéki nagykövet. A váratlanul feltűnt ismerős visszakérdezett: „És te mi járatban? Hoztad a csapatot is?” Pista bácsi, vagyis Mezei István, a magyar cigány labdarúgó-válogatott legendás szervezője-vezetője ezúttal srácok nélkül érkezett a Vatikánba, hogy egy hazai delegáció tagjaként részt vegyen a Rajkó Zenekar koncertjén, melyet a Szent Péter téren XVI. Benedek pápa és hetvenezer zarándok előtt tartottak.

Miközben egyik ámulatból a másikba esett, gondolatai egészen más szereplés körül kavarogtak. Nem sokkal később elő is állt az ötletével: össze lehetne-e hozni egy barátságos mérkőzést a katolikus egyházfő személyes testőrségével, a Svájci Gárdával, akiknek focicsapatuk is van. A nagykövet nem tartotta kizártnak, megígérte, minden kapcsolatát megmozgatja a találkozó létrejötte érdekében. Sokat segített az akkoriban római lelkipásztori szolgálatot teljesítő Németh László pápai prelátus is.

Az erőfeszítéseket siker koronázta, így a következő év februárjában nemcsak a nagy érdeklődést kiváltó meccs valósulhatott meg, hanem a Rajkó Zenekar is újabb meghívást kapott. A Szentatya szokásos szerdai audienciáján Székely János püspök vezetésével mások mellett Mezei Istvánt és feleségét, Rozit is fogadta, mintegy negyedóráig beszélgettek.

A pápa, tudván testőrei másnapi mérkőzéséről, cinkos mosollyal jegyezte meg: „Verjétek meg őket!”

Pista bácsi ezt meg is ígérte, majd hirtelen fordulattal azzal folytatta, hogy feltétlenül legyen visszavágó, méghozzá Magyarországon.

Ez újabb lehetetlen kívánságnak bizonyult, mivel a Svájci Gárda csapata soha nem utazhat külföldre, csak hazai pályán játszanak. A pápa azonban másként döntött, ha nagyon megverik őket, elmennek a magyarországi revansra. A rangadót a magyar cigány válogatott nyerte 23:3-ra, tehát eleget tettek Őszentsége kérésének, és a következő esztendőben – némi váratlan kalamajka után – a felcsúti stadion zöld gyepén újra találkoztak, ahol a testőrök megint kikaptak. Ettől kezdve rendszeressé váltak a meccseik,

hagyományt teremtettek, de már egyikük sem azt nézi, ki a győztes, fontosabb a baráti együttlét.

Mezei István egészen fiatalon eljegyezte magát a focival, bár a szülei zenésznek szánták. Még el sem érte a felnőttkort, amikor munkát vállalt a visontai bányában, ahol az apja gépkezelő volt, mert csak így tudott bekerülni a vájárok csapatába. Sokszor életveszélyes körülmények között dolgozott, de őt valójában a sportolás érdekelte. Egy pesti mérnök fel is figyelt a tehetségére, és a fővárosba csábította. Lakatosnak vették fel a Ganz-MÁVAG-hoz, s bekerült a futballklub kezdőcsapatába. Vidéken is focizott, de hiába a sok ígéret, nem jutott el az NB I-ig.

Mezei István fiatalon eljegyezte magát a focival (fotó: Borzák Tibor)

 

Soha nem felejtette el, honnan indult. Amikor pedig úgy hozta a sorsa, visszaköltözött a szülőfalujába, Gyöngyöspatára. Kosárfonó szövetkezetet alapított, ahol főként cigányokat foglalkoztatott, napközi otthont szervezett a kallódó gyerekeknek, és munkásokat fuvarozott autóbusszal Budapestre.

Pista bácsi elszánt, vakmerő, bátor ember. És tele van történetekkel. Ha találkozunk, nem kell sokat biztatnom, hogy sztorizásba kezdjen. Azt is tőle hallottam, hogy amikor 1975-ben felkérték, hogy szervezze meg a november 7-i ünnepséget, majdnem megütötte a bokáját. Azt találta ki, ha a Rajkó Zenekar játszana, biztosan sokan lennének a nézőtéren. Nem tévedett. A szocialista ünnepségből gálaműsor lett, a bevételt felajánlotta a helyi iskolának.

Hétszáz ember hallgatta rögtönzött beszédét, melynek végén a Le a sovinisztákkal! helyett Le a kommunistákkal!-t mondott.

Nyelvbotlását az válthatta ki, hogy ránézve a nézőtér első sorában ülő pártfunkcionáriusokra, más nem is juthatott volna eszébe. Óriási balhé kerekedett, öt év börtönre akarták ítélni bujtogatásért, lázításért. Végül az egyik magas rangú ismerőse mentette ki.

Ami pedig a focit illeti: írásom főszereplője a rendszerváltás után előbb a katonák, majd a rendőrök közt tűnt fel „békítői” szerepkörben, vagyis magas rangú honvédelmi, illetve belügyi potentátok invitálására labdarúgó-bajnokságokat szervezett
cigányok és nem cigányok között. A sport hatékony módszernek bizonyult, amit még a hazai futballvilág vezetői is elismertek. Innen már csak egy lépés volt

1994-ben a cigány válogatott megszervezése.

Azt remélte, régi jó ismerőse, Benkő László, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke támogatni fogja a kezdeményezését. Elhatározta, hogy hívatlanul betoppan a vezetői megbeszélésre, ahol több híresség mellett Puskás Ferenc is jelen volt. Miután előadta mondandóját, a legendás csatár hüledezve visszakérdezett: „Mit kéne megalakítani?” Mezei megismételte az előbbi javaslatát: „Hát a cigány válogatottat!” Öcsi bácsi olyan jót nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak, de végül tetszéssel fogadta az ötletet.

Magyar cigány futballisták 2013-ban Oslóban (fotók: Mezei István archívumából)

 

Nem sokkal később el is kezdődött a munka. Mezei István alapítványt hozott létre, melyet Farkas Jánosról, minden idők legsikeresebb cigány labdarúgójáról nevezett el. Aztán országjárásba kezdett, lényegében tehetségkutatót tartott. Puskás Ferencet hívta segítségül, akit arra is rávett, hogy országos bajnokságot tartsanak a jövő reménységeinek. Erre 1995. március 15-én Balassagyarmaton került sor, ahol a két fő szervező is „megmérkőzött” egymással. A díjkiosztón ugyanis a focilegenda kitalálta, hogy mindketten állítsanak össze egy-egy csapatot, és ütközzenek meg egymással.

Puskás a magas, erős magyar játékosokat, Mezei pedig a kicsi, gyors cigány fiúkat válogatta ki. És utóbbiak 3:2-re megverték a langalétákat.

A slusszpoént nevetve idézi fel Pista bácsi: „Öcsi feldühödve kergetett a pályán, és azt kiabálta: »Állj meg, cigány gyerek, szétrúgom a se...ed!« Mire kifárasztottam, elszállt a haragja. Megöleltük egymást, és jóleső érzéssel zsebeltem be a dicséretét, a srácaim nagyon tudnak focizni.”

Ezt be is bizonyították, alig van olyan meccs, ahonnan ne győztesként távoznának. Legelőször az osztrákokkal játszottak, óriási felhajtás volt körülöttük, tizennyolc gólt rúgtak nekik. Attól kezdve nem volt megállás. Több mint száznegyven nemzetközi győzelemmel büszkélkedhetnek, Helsinkiben aranyérmet szereztek, Belgiumban egymás után ötször lettek elsők, Brazíliában ugyancsak veretlen sikersorozatot könyvelhettek el, valamint

megnyerték a közép-európai és az európai cigány focibajnokságot is.

És ki ne hagyjam: a svájci gárdistákat már tízszer verték meg.

Mezei István a világon is egyedülálló tevékenységét pályafutása során többször elismerték, egyebek között 2007-ben a Prima Primissima-díjat is megkapta. Rabb Ferenc Foci. Szeretet címmel írt róla könyvet. Hallatja a hangját közügyekben is, kezdeményezte, hogy a Hadtörténeti Múzeum udvarán állítsanak emléktáblát az 1848/49-es szabadságharc cigány származású hőseinek, amelyet minden év március 15-én megkoszorúznak. Ugyancsak az ő nevéhez kötődik a több mint két évszázaddal ezelőtt ártatlanul meghurcolt kemencei „emberevő cigányok” rehabilitálása és újratemetése, amely 2025. október 19-én meg is valósult.

Természetesen a magyar cigány futballválogatott sikereire is büszke, a játékosok közül többen profi sportolók lettek, neves hazai és külföldi fociklubokban is megfordultak. Ám a sokszor erőn felüli tevékenykedés Pista bácsi egészségét kikezdte, több műtéten van már túl, szívritmusszabályozóval él. Hetvennyolc esztendősen nemcsak az utánpótlás kérdésére, hanem arra is gondol, hogy átadja a stafétabotot. Megoszt velem egy friss fejleményt: a válogatott fenntartását várhatóan a katolikus egyház veszi át, a csapat irányítását pedig az a Németh László atya folytatja, aki hajdanán balhátvédként játszott a vatikáni csapatban.

Ferenc pápával 2015-ben

 

Pista bácsi négyszer találkozott személyesen Ferenc pápával. Előfordult, hogy

amikor a Szentatya meglátta a tömegben, odasietett hozzá, és „sportbarátomnak” szólította.

Büszke volt a futballozó magyar cigány fiatalokra, őket is Isten teremtményeinek, sőt testvéreinek tartotta. Amikor testőrsége focicsapatával mérkőztek, minden alkalommal fogadta őket az audienciáján. Mezei István ilyenkor ajándékot is vitt neki. Első alkalommal, 2014-ben Márffy Ödön híres festőművész leszármazottjának, Márffy Gabriellának Ferenc pápát ábrázoló portréjával lepte meg. Ebben az évben a kezdetek óta harmadszor mérte össze erejét a magyar cigány labdarúgó-válogatott és a svájci gárdisták csapata, a meccset a vendégek nyerték meg 9:3-ra. A testőröktől az egyházfő a mérkőzés hivatalos mezét kapta meg. Mezei a Vatikáni Rádiónak így nyilatkozott: „Ennek a találkozónak erkölcsi üzenete van a népek és az egyház felé is: az, hogy figyeljenek ránk és tiszteljenek bennünket!”

Legközelebb 2015. április 15-én jártak újra Rómában, és a barátságos meccs előtt akkor is részt vehettek a pápai általános kihallgatáson, a Szent Péter téren. Nagyon meghatódott a magyar sportdelegáció, amikor Ferenc pápa köré gyűlhettek. Ekkor Pista bácsi egy focilabdával ajándékozta meg a Szentatyát, és egy zöld borítékot is átnyújtott neki. A rövid beszélgetésben elhangzott, hogy a magyar cigány és nem cigány fiataloknak a csapatban az a céljuk, hogy dicsőséget és békét szerezzenek Magyarországnak és a világnak. A zöld borítékban pedig az állt:

focicsapatuk szeretne a béke válogatottja lenni.

Mezei István ezt követően még kétszer, 2016-ban és 2017-ben találkozott Ferenc pápával, s immáron jó ismerősként üdvözölték egymást.

Puskás örökségének őrzői idén nyáron, június 14-én ismét bebizonyították Rómában, hogy verhetetlenek: 16:3-ra nyertek a svájci gárdisták ellen. Már az is hagyománnyá vált, hogy a rangadó előtt a magyar cigány labdarúgó-válogatott részt vehet Őszentsége audienciáján, amelyet az új pápa, XIV. Leó – a nagy melegre tekintettel – a Szent Péter-bazilikában tartott. Az egyházfőnek ajándékot is vittek, méghozzá egy focilabdát és Puskás Öcsi fényképét. Pista bácsi a Vatican News tudósítójának azt nyilatkozta: „Megmondom őszintén, én beteg ember vagyok, súlyos beteg, de amikor Leó pápa megölelt, úgy éreztem, mintha új erőre kaptam volna.”

 

Nyitókép: Találkozás XIV. Leó pápával