Lapunkban korábban foglalkoztunk a témával, ezért bevezetőnkben csak röviden ismertetjük az emberevő cigányok hátborzongató történetét, amit nem lehet másként nevezni, mint az akkori igazságszolgáltatás tévedésének. Valójában komolyabb bűncselekmény nem is történt 1782 tavaszán, amikor betörés és lopás miatt elfogtak néhány cigányt, akik a vallatások során a kínzások hatására több mindent magukra vállaltak, még emberölést is. És ezzel elszabadult a pokol. A tanúként felsorakoztatott emberek újabb és újabb gyilkosságokat meséltek el, miközben egyiknek sem volt alapja, amit az is igazol, hogy semmilyen bizonyítékot vagy bűnjelet nem tudtak felmutatni. A hatósági emberek ettől még jobban felbőszültek, és egyre erőszakosabban követelték, hogy mutassák meg, hol földelték el az áldozatok maradványait. Hiába volt tilos abban az időben a kínzással való kényszervallatás, a gyanúsított cigányokat nem kímélték. A verések okozta fájdalom közepette egyikük bemondott egy hamis választ, miszerint a meggyilkolt emberek húsát megfőzték és megették, csontjaikat pedig elégették. Ezután még nagyobb hajtóvadászat indult: több mint kétszáz embert tartóztattak le, huszonnégy esetben gyilkossággal, nyolcvannégy esetben pedig kannibalizmussal vádolták meg őket. Az ítéleteket 1782. augusztus 10-én kezdték kihirdetni, a kivégzéseket pedig. augusztus 22-től hajtották végre a legkegyetlenebb módszerekkel. Az üggyel II. József császár is foglalkozott. Összesen negyvenegy cigány halt meg ártatlanul, többen börtönben, kényszermunkán vagy száműzetésben sínylődtek életük végéig.
Most, kétszáznegyvenhárom esztendő után ismét az áldozatokra emlékeztek Kemencén. Korábban, 1982-ben állítottak már egy kopjafát, 2022-ben pedig, a kivégzések kétszáznegyvenedik évfordulóján emléktáblát avattak az egykori vármegyeháza falán, ezúttal pedig egy önkormányzati területen emlékhelyet alakítottak ki, amit emlékkővel jelöltek meg. A szégyenteljes kemencei történelmi esemény áldozatainak rehabilitálása és végtisztességük megadása évek óta napirenden van, erről az Országút számolt be először a cikkünk elején említett riportunkban. A kemencei önkormányzat, a helyi Tulipános Láda Hagyományőrző Egyesület, a katolikus egyház, illetve a hazai cigányság történelmi tudata ápolásában is tevékeny Farkas János Alapítvány közös ügyéért Schmitt Pál korábbi köztársasági elnök hitvese vállalt védnökséget. Nos, a megbékélés ideje október 19-én újabb fejezetéhez érkezett. A magyar cigány futballválogatottjáról is ismert Mezei István, a Farkas Sándor Alapítvány kuratóriumának elnöke ünnepi beszédében egyebek mellett a következőket mondta:
– A szörnyűséges körülmények közt elpusztított negyvenegy cigány ember, köztük gyermekes anyák elképzelhetetlen szenvedéseit nemcsak a kivégzési formák tökéletességig kimódolt mesterfogásai fokozták, hanem az a kétségbeejtő rendtartás is, hogy végig kellett nézniük a többiek haláltusáját, a település feltüzelt, ellenséges közönségétől övezve. S vajon miként tökéletesítette a szenvedést belül, hogy a hátralévő órák, percek örökkévalóságában lelkükben búcsúzkodniuk kellett szeretteiktől, abban az őrült félelemben, hogy mi lesz kicsinyeikkel. Nem, az nem lehetséges, hogy a fanatizált közönség egy pillanatra sem rendült meg az átélteken. Biztosak vagyunk abban, hogy ennek az egykori nem cigány közönségnek számos tagja is áldozatnak érezte magát a kegyetlen, irgalom nélküli történések szélén állva. A cigány és nem cigány túlélők magukkal vitték ezt a korábban elképzelhetetlenül szörnyű élményt, és mondhatták azt is, hogy csak álmodták, csak szóbeszéd, de nem történt semmi. Egyesek sokáig beszéltek róla, mások sokáig nem. Sokan pedig mellébeszéltek. A legtöbben nem is értették volna meg őket, távol a helyszíntől vagy a kortól, mert fájt volna nekik, és sosem láttak ilyent. De valamilyen homályos summázat, mint egy érthetetlen gyomorgörcs, mindenüvé szétterjedt, aztán félelemmé és gyűlöletté foszlott, fekete-fehér képkockák lettek belőlük, hiányos, elferdült mesék, aztán meg újabb előítéletek. Pedig az embernek joga szembenézni az életével, azzal, ami és ahogy történt, történik. Kedves kötelessége is lehetne ez. Közössége életével és társadalma életével számot vetni. És íme, sehol egy ellenség! Tudatosítani a valóságot, hogy mitől az, ami, mégis nagy lehetőség a teremtés játékterében.
A Kemencéről Perőcsény felé vezető útról letérve hamar feltűnik az újonnan kialakított emlékhely, amit az emlékkővel együtt Dr. Székely János szombathelyi megyés püspök, a Magyar Püspöki Kar elnöke szentelt meg. A márványtáblán ez áll: „Hont vármegyében 1782-ben kényszervallatást követően 41 magyar cigány embert végeztek ki az emberevés igaztalan vádjával. 14-en ezen a helyen szenvedtek kínhalált. Nyugodjanak békében!” A jelenlévőknek Dr. Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész mutatta be a hajdanán vesztőhelyül szolgáló területet. Lapunknak az alábbiakat nyilatkozta:
– Négy éve Dr. Holló József nyugállományú altábornagy megkért, hogy segítsek Mezei Istvánnak a Kemence határában hamis vádak alapján kivégzett cigány emberek emlékhelyével kapcsolatos problémák rendezésében. Az 1982-ben Puskás Péter amatőr helytörténész által állított emlékoszlop magánterületen található, melynek tulajdonosa nem engedi a látogatását. A rendelkezésre álló korabeli térképek alapján megállapítottam, hogy az emlékoszlop nem azon a helyen áll, ahol a Hont vármegyei vesztőhely volt. Terepbejárásokkal és a térképek elemzésével sikerült megjelölni a pontos helyet a műút mellett, ahová most az emlékkő került. Az emlékhely koncepciója az évek során többször változott. Először a helyszín régészeti feltárását és a lefejezett asszonyok sírjának exhumálását, maradványaik újratemetését terveztük. Később azután egyre határozottabban éreztük, hogy nem szabad megbolygatni a nyugalmukat. A tragédiájuk része, hogy a vesztőhely mellett temették el őket, és az áttemetés inkább sértené az emléküket. Sokkal fontosabb megjelölnünk ennek a gaztettnek a helyét, hogy az utókor okuljon belőle, és az oda látogatóban megerősödjön a tudat, hogy az igazságtalanság, az emberek megalázása és megkínzása ellen tenni kell. Civilizált nemzet nem vihet véghez ilyen szörnyűséget. A hely szelleme erősíti az emlékhely üzenetét. Ezt érezhette Puskás Péter, és ez motiválta, hogy a vesztőhely általa megtalált helyén emlékoszlopot állítson.
– Volt még egy adósságunk a kivégzettekkel szemben – folytatta Dr. Négyesi Lajos –, ugyanis a vesztőhelyen eltemetett emberek megalázásának része volt, hogy nem nyugodhattak megszentelt földben. Most, az avatáskor Dr. Székely János püspök atya megszentelte a vesztőhely területét, ezzel adva meg az áldozatoknak a tiszteletet és lelkeiknek a nyugalmat.
A kemenceiek természetesen régóta tudnak a múltbéli koncepciós perről és következményeiről. Néhai Puskás Péter és Végh József helytörténettel foglalkozó szerzők 1997-ben jelentették meg az Előítélet és vérpad (Az emberevéssel vádolt cigányok pere) című könyvüket, melyben hosszú kutatómunkájuk eredményei és az általuk megtalált levéltári dokumentumok alapján foglalták össze a témát. A település egykori tanácselnöke, majd polgármestere, Pongrácz János ugyancsak fontosnak tartotta az áldozatok emlékezetét, amit fia, ifj. Pongrácz János, szintén több ciklus alatti polgármester folytat. Ez a szoros családi kötelék kellő érzelmi alapot nyújt ahhoz, hogy az édesapa által is fontosnak tartott értékőrzés folytatódjon. Kemence első embere hozzátette:
– Mi, kemenceiek kétszáznegyvenhárom éves adósságot törlesztünk. Az eddigiek alapján már nem lehet ránk azt mondani, hogy nem foglalkozunk érdemben ezzel az üggyel. Sokat köszönhetünk Puskás Péter bácsinak: ha ő nem kezdi el a kutatást, talán sosem kerülnek napvilágra a dokumentumokkal igazolt részletek. Fontos tudni, hogy ő nem helyi születésű: határőrszolgálatot teljesített itt, ekkor ismerkedett meg a későbbi kemencei feleségével. Sofőrként sokat szállította a főnökeit üzleti tárgyalásokra a fővárosba, s amíg várta a visszautat, addig a levéltárakban búvárkodott. Büszkék vagyunk arra, hogy kutatási eredményei mára hivatkozási alapot képeznek.
Elmondta azt is: – Kemencén ma is áll a hajdani vármegyeháza – tudvalévő, hogy 1752–1806 között Kemencén volt Hont vármegye székhelye. Az elkövetkezendő két évben egy pályázat révén lehetőségünk nyílik az épület felújítására. Itt mutatjuk majd be több, eddigi is létező helytörténeti-, egyháztörténeti, illetve iskolatörténeti kiállításunkat, és szeretnénk a vármegyékről is rendezni egy egyedülálló tárlatot. Természetesen az emberevő cigányok históriájáról is megemlékezünk majd azon falak között, ahol a tömlöcben vártak sorsukra az ártatlanul meghurcolt emberek.
Fotók: KOSZISZ / Fülepi Henrietta
