Akkor ér a hatalom a csúcsára, amikor már beszélnie sem kell, mert megtanította a félelmet. Nem attól féltünk, mit mondanak majd rólunk, hanem attól, mi mit képzeltünk, hogy gondolnak rólunk. Olyan emberektől féltünk, olyanoknak akartunk megfelelni, akik ránk se hederítettek. Ez volt a baj egyik forrása. Beengedtük a félelmet, a megfelelni akarást, a konfliktuskerülést, és közben lassan elveszítettük önmagunkat, egyén voltunkat. Kollektívák lettünk, a félelem kollektívái, a múlt traumáinak csoportos foglyai. Egy idő után már nem is tudtuk pontosan, kitől félünk valójában — csak azt, hogy félni kell.
A hatalomnak nem meggyőződés kellett, hanem csend. Mindent megtett ezért. Kádereket ültetett határon innen és túl a kultúra pozícióiba, olyan embereket, akik előre kitalálták, mit várhatnak el tőlük. Pedig valójában nem vártak el mást, csak hallgatást. A középszer pedig mindig készséggel szolgálja a csendet, mert retteg mindentől és mindenkitől, akinek mondanivalója van. A középszer vonzza a középszert. Megfelelni akar, önálló gondolatai nincsenek, elképzelt elvárásokat szolgál ki.
Gyakran mondjuk, hogy az ízlés nem vita tárgya, csakhogy az ízlés mögött mindig ott áll a szakmaiság.
Könnyű mindent a hatalomra kenni. Nehezebb belátni, hogy mi milyen gyorsan tanultunk meg együtt élni a hallgatással, hogy beálltunk a középszer kolomposai mögé. De miért? Miért tudott a középszer az élre állni?
Mert kényelmesebb volt hagyni. Megalkudtunk. Nem álltunk ellen egzisztenciális és fizikai fáradtságunknak. A válságok, világjárványok kapóra jöttek, hogy ne kelljen tisztánlátásunkat megőriznünk vagy visszanyernünk. A félelem, a frusztráció letörte mind az alkotó, mind a közönség bátorságát. A félelem kultúrája nem tisztánlátást, szembesülést, hanem csak megerősítést akar.
Elsőként az önkritikát számolja fel a konfliktuskerülés. Csak olyan rendszerben tud lélegezni, ahol folyamatos a pozitív megerősítés, és kritikamentes, biztonságos tér (safe space) veszi körül. Nem tűri meg maga mellett a tehetséget, le kell nyomnia a víz alá, mert az mindig emlékezteti saját korlátaira. Fél tőle, fél a vele szembeni tehetetlenségétől. Nem is veszi magát körül csak gyengébbekkel, mert a megosztottságból, egymás kicsinyes érdekeinek kiszolgálásából önigazolást nyer. Nincs víziója, mert a vízió tehetséget feltételez. Akinek nincs víziója, annak végül csak a félelem marad. A félelem pedig veszélyes fegyver: a tömeg agressziója. Rombolni tud. Teremteni nem.
A középszer elnyomta a kultúrát. Elhallgattatta és kiéheztette azokat, akik gondolkodnak, kérdéseket tesznek fel, kételkednek. Értetlen égbe kiáltás maradt a végén. Hol vannak most a nagy lázadók, akiket kineveztek, áthoztak, irányt mutatónak neveztek? Mi maradt belőlük?
Egy idő után már nem is kerestük a tehetséget, hanem csak azt, ami nem zavarja meg a megszokott csendet. A középszer nem azért válik uralkodóvá, mert erős, hanem mert kényelmes. Nem kér számon semmit. Nem kényszerít önvizsgálatra. Ezért a társadalom egy idő után nemcsak eltűri, hanem újra is termeli. A kulturális középszer sosem egyetlen ember műve. Mindig kollektív kompromisszum eredménye. Annak a kompromisszumnak, amelyben a nyugalom fontosabb az igazságnál, és az elfogadottság fontosabb a szellemi kockázatnál.
Ha az irányítás olyan emberek kezébe kerül, akik a kultúrát nem értik, csak birtokolni akarják, annak hatása végzetes. A kultúra nem csinovnyikok játszótere. A kultúra erőből való irányítása mindig rombol: rombolja azt, aki ebben mesterkedik, és rombol mindent, amihez hozzányúl.
Igen ám, de az elmúlt évtized nem csupán az irányításról, hanem a csapkodásról is szólt. Nem volt itt erős kéz, csak hadonászó karok. Olyan emberek uralták a kultúrát, akik a víz felszínét verdesték, hogy aztán a habok a saját szemükbe csapjanak, és végképp semmit se lássanak. A kultúra nem tűri a kézivezérlést. A szellem nem szuszakolható minisztériumi keretbe. És főleg nem meder, amelyet politikai érdekek szerint újra lehet ásni. Ha a kultúra elveszíti autonómiáját, előbb-utóbb csak reakció marad alkotás helyett.
Változásra van szükség. Vízió nélkül kulturális politika nincs. Vízió híján a kultúrát traumatizálták. A kritikus hangokat és a tenni akarást elnyomták, kitaszították, ellehetetlenítették. Mindezzel mély sebeket ejtettek. A kritikus indulatot azonban nem lehet örökké visszafogni. Egyszer mindaz, amit elfojtottak, kitör. Ami most történik, az a traumatizálás utáni társadalmi fellélegzés.
Nem lehet tovább mesterségesen kijelölt utakon vezetni az ízlést. Gyakran mondjuk, hogy az ízlés nem vita tárgya, csakhogy az ízlés mögött mindig ott áll a szakmaiság, a műveltség és az önkritika. Az ízlés nem demokratikus ösztön, hanem hosszú szellemi munka eredménye. Nem velünk születik, hanem kialakul. És éppen ezért a valódi ízlés mindig kételkedik önmagában.
A művészet nem része a szabadságnak, hanem egyik feltétele.
A tehetséget is, ahogy minden embert, művelni kell, szakmailag szilárddá és érzékennyé kell tenni. A valódi tehetség pedig soha nem teljesen biztos önmagában vagy a saját ízlésében. Folyamatosan megkérdőjelezi önmagát, kockáztat. Talán éppen ez különbözteti meg a középszertől, amely mögött sosincs valódi belső kockázat.
Mindig épül, mindig változik a szellem útja, de nem lehet új mederbe kényszeríteni. A szellem mindig túllép a kulturális önkényen, amely újra és újra megpróbálja ráerőltetni ízlését a társadalomra. A kultúra nem tévedhetetlen. Ízlése vitatható, megkérdőjelezhető. Ám mégis a kollektív tudat lenyomata. A művészet pedig mindig előrébb jár az ideológiánál, mert nem a külső hatalomnak, hanem belső törvényeinek, önnön szakadatlan, nemegyszer megsemmisítő bírálatának akar eleget tenni.
Mindezt nem lehet másokra hárítani. A hallgatás rendszere nem működhetett volna a mi hallgatásunk nélkül. Nemcsak elszenvedői voltunk ennek a közegnek, hanem fokozatosan alkalmazkodtunk is hozzá. Megtanultuk előre kitalálni az elvárásokat, megtanultunk óvatosnak lenni, megtanultuk kerülni a konfliktust. Egy idő után már nem is kellett bennünket irányítani, mert magunk kezdtük el felügyelni saját gondolatainkat. Talán az a félelem legmélyebb formája, amikor az ember már nem kívülről hallja a tiltást, hanem belülről ismétli tovább.
Nyitókép: William Blake Jeruzsálem: Az óriás Albion emanációja című művének ötvenegyedik lapja
The William Blake Archive, Public domain, Wikimedia Commons (részlet)
