A zöldülő vetések fölött pacsirták dicsőítették a Jóistent, az erdős részeken már a kakukk is kereste a párját és a fészkét. Anyám visszaemlékezései szerint jó nyolcvan éve hűvösebb idők jártak, elkelt a nagykendő, kabát, amikor március végén

lovas kozákok vonultak be az elnémult faluba. Volt köztük, aki harmonikázott, mások felálltak a nyeregre, úgy énekeltek.

A mindszentiek, akik nem menekültek ki a Csencsi-erdőre, vagy húzódtak le valamelyik biztonságosnak ítélt pincébe, behajtott „zsalugáterek” mögül lesték a szilaj lovasokat, akiket azután nemsokára nekiküldtek a Pinka völgyének nyugati szélén, a dombokon futó Birodalmi Védőállásnak (Reichsschutzstellung).

Pinkamindszent a magyar és a germán világ határán van ma is. A hosszúra nyúló, de igazán meghízni nem tudó Pinka és a Strem-patak által kikanyargott völgy után, nyugat felé már azok a tipikus, dombtetőkön, oldalakban szétszórt házcsoportok következnek, egy-egy templommal, iskolával, Feuerwehrhausszal a faluközpontban. Valamikor Vas vármegye körmendi járása volt erre, aztán lett belőle Burgenland. Nem mellékes, hogy a Pinka és a Strem lapályán lévő falvak – olyanok, mint Karácsfa, Lovászad vagy Németbükkös –

1920 után választhattak Ausztria és Magyarország között,

és Ausztria mellett – a maguk szempontjából jól – döntöttek.

Pinkamindszent, Szent Flórián szobra (forrás: Nxr-at, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)

 

Pinkamindszent magyar maradt, jórészt magyarok is lakták a századok során, persze voltak beházasult horvátok és talán néhány német anyanyelvű is. Utóbbiak Nagy Szulejmán 1532-es, Kőszegnél elakadó hadjárata után kerültek a Batthyányiak révén a környékre, amikor is az akindzsik széles körben minden magyar falut felperzseltek a vonuló sereg előtt és annak két oldalán. Addig magyar volt erre a többség, magyar falunevekkel, olyanokkal, mint például Zsámánd, Kiskolozsvár (ma Reinersdorf és Glasing) vagy kicsit távolabb Fölöstöm, a mostani Fürstenfeld. Pinkamindszentre meg vigyázhatott az a sok szent (mindenszentek napján tartja a búcsúját), így maradhattak itt meg a magyarok.

Ahogy aztán édesanyámtól sokat hallottam,

Mindszent volt a környéken a leggazdagabb, itt épültek a XIX. század végén a nagy, az utcával párhuzamos, négy–hatablakos téglaházak,

és a kertek végében a hatalmas pajták, amelyek elnyelték a magasra rakott szénásszekereket is. Sőt, már a Nagy Háború előtt olyan vízimalom működött itt, a Pinkán, amely áramot is termelt, a villanyt pedig idővel bevezették a faluba is. A Mindszenttől alig egy kilométerre lévő, már egy 1556-os oklevélben is szereplő őrlőhely és a köré szervezett gazdaság már ott van az 1782 és 1785 között rajzolt első katonai felmérés térképén is.

Trianon előtt ezt a komplexumot a Tamás család, jelesül Tamás Ferencz bírta. A család hatalmas, Grazban faragott síremléke most is ott áll a falu temetőjében. De csak a feleségének, Milosits Fannynak a neve lett a gránitobeliszkbe vésve. Anyám mesélte, hogy a századforduló környékén elhalálozott malomtulajdonos az özvegy akarata szerint a monumentális síremlék mellett kapott fakereszttel végső nyughelyet. Tamásnét aztán úgy őrizte meg a falu emlékezete, hogy gonosz asszony volt, folyton kínozta a házban és körülötte szolgáló cselédeket.

A Tamás család síremléke (fotó: Pálffy Lajos)

 

Az akkoriban igencsak modernnek számító malom és a hozzá tartozó birtok a háború utáni inflációnak is köszönhetően azután a Noe famíliáé lett. Ahogyan késő délután Mindszenten Magdi néni el is mesélte, Mindszenten az a mondás járta, hogy a faluban már tekintélyes vendéglőt működtető család „egy kakas áráért” vette meg a birtokot. Amit pedig szerinte a rekorder infláció és a pengő 1927-es bevezetése tett lehetővé. A Noéknak amúgy az északról szomszédos Sároslakban (Mosendorf) most is áll egy méretes vendéglője, jó ideje már zárva. (Talán a Covid tette tönkre?)

Valahogy így jutunk el 1945 április elejéhez, amikor is a feltámadást kellett volna Mindszenten is ünnepelni, de már nagypénteken, március 30-án belovagoltak a faluba a kozákok, akik a 93. lövészhadosztály felderítői lehettek, és olyan tüzet kaptak a nyakukba a lapály, a Sásomi rét feletti domboldalból, hogy iszkoltak is vissza a védelmet nyújtó épületek közé.

Mindszenten azután meg is állt a front, a jelentős tüzérséget, leginkább aknavetőket bevető németek szívós ellenállást tanúsítottak.

A Pinka völgyéből a dombokon lévő állások ellen indított gyalogsági rohamok a géppuskatűzben rendre összeomlottak, rengeteg orosz halt meg itt, a kiürített Noe-malomhoz tartozó réteken.

Pinkamindszent temploma (forrás: Nxr-at, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)

 

Anyám sokszor elmondta, hogy öregasszonynak maszkírozott bakfisként látta, ahogyan lovak után kötött láncokra akasztották a hullákat, és így húzták a tömegsírokhoz össze őket. Aztán úgy mesélte, hogy 11-én még volt egy nagy aknázás, „csak úgy repkedtek a pajtatetők és a cserepek”, és egyszerre csak elhallgatott a domboldal. Ennek a zárótűznek lehetett az áldozata a távoli rokon, tizenhat éves Orbán Anna, aki vízért ment ki a kútra, amikor egy gránátszilánk halálosan megsebesítette. Még beszekereztek vele a körmendi kórházba, de annyi vért veszített, hogy nem tudták megmenteni.

Az utolsó német katonák, úgy tudni, egy Helmuth Seifert százados által vezetett páncélgránátos harccsoport,

12-re virradóan hagyta el a Kapuy-majort, és Magyarország területét. Máshol meg a Dénes-majort emlegetik a szakmunkák,

ezért úgy gondoltam, ideje lenne rendbe tenni a dolgot. Így aztán Pinkamindszentre biciklizvén a gyönyörű tavaszban, a kilencvenegy éves Vámos Lajosnét, Tarafás Magdolna nénit kerestem meg, hogy igazítson útba ebben a dologban. A két major amúgy a Második Katonai Felmérés 1819 és 1869 között megrajzolt térképén szerepel először együtt. A Dénes-major néven ismert épületek rögtön a dombtetőn, a Németújvárra tartó úttól jobbra vannak ábrázolva, dupla fasorral szegett út vezet az U alakú épületegyütteshez.

Lassan elfogytak az épületek... (fotó: Pálffy Lajos)

 

Kicsit tovább kell mennünk a németújvári úton, hogy a Kapuy-major elődjét is megtaláljuk ezen a térképen, majd arról balra letérve, egy ligetes részen lelünk rá a nagyobb területű épületegyüttesre. Amely Magdi néni elbeszélése szerint 1945-ben is a Kapuy család tulajdonában volt, a tehetős família több generációja élt ott és gazdálkodott benne. 1945 áprilisában a harcálláspont mellett kötözőhely, szükségkórház is volt itt állítólag, amit aztán Seifert százados emberei nem tudtak kiüríteni. Az oroszok pedig, ahogy az sokszor előfordult, odaérvén egyszerűen felgyújtották az egészet.

De erről az akkor kilencéves Magdi néni már nem tudott biztosat mondani, arra viszont jól emlékezett, amikor

a tehetős Kapuy családot 1951-ben kitelepítették, szétszórták az országban.

Ekkor már a határhoz valóban közel lévő major a „zöld ávósok” megjelenésével el volt zárva a külvilágtól, a határőrök laktanyája pedig az államosított Noe-féle vendéglő lett. Az üresen álló, a falutól-országtól később a műszaki zárral, „vasfüggönnyel” is elrekesztett majorból az évtizedek folyamán lassan elfogytak az épületek, most már csak néhány gyümölcsfa és a szántók közötti liget jelzi a helyét.

De a Dénes-major sem kerülhette el a sorsát. Magdi néni szerint, aki az egész életét a helyi téeszben dolgozta végig, és így kimehetett a műszaki záron túli földekre is, itt inkább csak egy lakóház és a hozzá tartozó családi gazdaság lett majornak elkeresztelve. A Dénesék nem is minősültek kuláknak, csak feladták ezt az amúgy is a falutól távoli, a drótkerítés miatt is élhetetlen helyet. Vittek is magukkal mindent, Magdi néni szerint néhány törött tégla jelezheti csak a ház helyét, ezeket viszont a gyorsan sarjadó tavaszi vegetációban már nem találtam meg.

 

Nyitókép: A Pinka Badersdorf (Pöszöny) mellett (forrás: Funke, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)