Előfordult az is, hogy egy-egy gazda onnan és innen
gyerekeket cserélt, hogy tanulják meg egymás nyelvét,
ne legyenek kommunikációs problémáik, ha valami közös dologba fognak. Mert a két világháború között még nem volt vasfüggöny, átjárhatók voltak a határok a nyugati országszélen, és az itt élők éltek is ezzel a lehetőséggel.
Sároslak őrzi hagyományait (forrás: Jacquesverlaeken, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárából kikért iratok szerint gasztonyi nagyapámnak, Pálffy Ignácnak (ő még Ignáczként írta alá a nevét) volt egy jó barátja a Rába völgyének határát adó dombok északi oldalán fekvő falucskában, Németbüksön (ma Deutsch-Bieling). Még azt is el tudom képzelni, hogy
a békediktátum után is összejártak, hiszen nem volt nehéz határátlépési engedélyhez jutni. Aztán megépült a vasfüggöny,
mégpedig a drótkerítés mellett aknazár formájában is, és megszűnt mindenféle érintkezés a valamikor összetartozó falvak között. A jó helyismerettel rendelkező csempészek persze, úgy mondják, ismerték az átjárókat az aknazáron is, hozták és vitték az itt-ott kelendő dolgokat, s kifelé gyakran az embereket is.
Aztán 1956. november 5-én Gasztonyban az a hír járta, hogy a szomszédos Csákányban az oroszok lövik agyon a nemzeti bizottság tagjait. Apám, aki közfelkiáltásra ennek a forradalmi szervnek éppenséggel az elnöke volt, unokaöccsével, a helyi nemzetőrség parancsnokával és annak hirtelenjében szekérre pakolt családjával együtt, egy régről ismert, Németbüksre vezető erdei úton elhagyták Magyarországot. Elszekereztek egészen Németbüksig, ahol is nagyapám barátja fogadta be először a menekülőket. Táborba kerülésük után
ő segített a nála hagyott lovak és szekerek jó áron való értékesítésében is. A pénz pedig maradéktalanul el is jutott a menekülőkhöz,
jól is jött az ezekben az időkben.
Az is megtörtént, hogy a határok megnyitása után autóba ültünk, és Sároslakban megkerestük Frici bácsit, aki „cseregyerekként” sokáig anyai nagyapám, Puskás Gyula pinkamindszenti gazdaságában dolgozott. Még udvarolt is az akkor fiatalka édesanyámnak, aztán a második világégés alatt Messerschmitt 109-esen repült, kétszer is lelőtték Monte Cassinónál. Meg is mutatta, hol fúrták át mindkét lábát az amerikai géppuskalövedékek. Igaz, magyarul már nem nagyon tudott, de annyira örült a két család egymásnak, hogy nem igazán voltak kommunikációs problémák azon a szőlőhegyen borozgatással végződő délutánon.
Csak azért meséltem el mindezt, hogy megérthessük, néhány évtized alatt mekkorát is fordult a nyugati határszélen a világ. Mert az a szomorú igazság, hogy a dolgozni átjáró tízezrek közül nagyon sokan cselédek lettek Ausztriában. Amire ugyan nem büszkék az érintettek, de a kocsmában néhány ital után hosszan tudják sorolni sérelmeiket. Hogy mennyire
nem veszi őket emberszámba a gazda egy-egy családi gazdaságban.
Hogy iparosként, mesteremberként az osztrák szaki bérének felét, jobb esetben háromnegyedét kapják, és űzik, hajtják őket, hogy minél kevesebb órát kelljen a végén kifizetni. De a legfájóbb az a lekezelő stílus, ahogy szólnak hozzájuk. Mintha nem is a határ túloldalán, a szomszédban laknának.
Akik Grácban vagy még messzebb dolgoznak, azoknak a távolságot is le kell győzniük. Pirkadatkor kelnek, indulás azonnal, mert össze kell szedni még innen-onnan négy embert, hogy tele legyen az autó. És oda kell érni percre pontosan a hat órai kezdésre, mert azt az osztrák szigorúan nézi. Ha falvakon át vezet az út, ráadásnak
ott vannak még a rendőrök is. Akik egy-egy magyar rendszámú autó esetén nagyon komolyan veszik a sebességtúllépést,
pedig a legtöbb falu elején ott van a harmincas tábla. Nemritkán az autó műszaki állapotába is belekötnek. Mobil műszereik vannak rendszeresítve erre, és az is előfordulhat, hogy ott helyben kivonják a forgalomból az autót, egyáltalán nem törődve a következményekkel.
Nem annyira sógorok már a mi sógoraink, nekik a magyar vagy éppen a szerb, az albán vendégmunkás, cseléd, az manapság egyre megy. Mintha nem is lett volna Osztrák-Magyar Monarchia, a hosszú és békés, mindkét nemzet számára gyümölcsöző együttélés. (Amiből azért akkor is az osztrákok profitáltak többet.)
Hajnalok hajnalán indul dolgozni a magyar, s jócskán este van már, mire hazatér.
Eszik valamit, ha főznek rá (ha meg nem, akkor rendel), aztán megiszik egy-két sört, és belenéz a tévébe is. Aztán elnehezül a teste, érzi és tudja is, hogy ilyenkor már aludni kell. Mert hajnalban szólni fog az okosteló ébresztője, egy kávéra van csak idő, aztán újra indulni kell a cselédségbe.
Nyitókép: sároslaki népi lakóház 1905-ből (forrás: Isiwal, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
