Mondd meg őszintén, hova temettétek a meggyilkoltak testét?
Megmondom: egy alkalommal mentem Géczi Mártonékhoz, ott láttam, hogy egy kosárból egy darab emberhúst húzott ki a felesége borjúhús helyett, megfőzte és a gyermekeiknek adta és a kutyának is dobott belőle, amint ezt a Márton felesége előttem bevallotta, azért megharagudván feleségének elárulta, hogy az almási erdőben embert ölvén, annak húsából való volt. Hozzáteszem még: hogy szememmel láttam egy emberi kezet, mikor a leánya ette, amit Márton észrevéve legott kivett a leány kezéből és elégette.
Ezt a horrorisztikus történetet adta elő a huszonnégy éves Laczi Miklós 1782. augusztus 1-jén a kemencei vármegyeházán lezajló kihallgatása során. Az emberevéssel vádolt honti cigányok pere az évszázad legnagyobb szenzációja volt, melynek híre végigsöpört az öreg kontinensen. Egy ártalmatlannak tűnő esettel kezdődött: néhány cigányt elfogtak a viszokai mészárszékbe és a felsőalmási jegyző kamrájába való betörés miatt. Vallatásaik során eleinte
mindössze lopással vádolták őket, majd a botozások hatására ennél jóval súlyosabb bűncselekményeket,
úgymint emberölést is magukra vállaltak.
A meggyilkoltak maradványait azonban egyik esetben sem sikerült megtalálni, merthogy a valóságban nem is léteztek. A hatóságok több alkalommal kísérletet tettek a corpus delicti (tárgyi bűnjel) felkutatására, a cigányok pedig a szökés reményében vállalták, hogy megmutatják, hol hantolták el az állítólagos tetemeket. Megszökniük nem sikerült, csak azt érték el vele, hogy
még keményebbé vált a velük szemben alkalmazott tortúra, azaz a kínzással való kényszervallatás, amit egyébként Mária Terézia 1767-ben megtiltott.
Egyre inkább tapintani lehetett a cigányellenes hangulatot. A hiányzó szemtanúk és bizonyítékok tudatában a vallatók hisztérikusan ismételgették a kérdést: hol vannak az áldozatok maradványai? Amikor az egyik gyanúsított már nem bírta tovább a verések okozta fájdalmakat, így kiáltott fel: „Hát megettük őket!”
Mezei István (Fotó: Borzák Tibor)
Hadd szakítsam meg e hátborzongató helytörténeti eset leírását egy kis időre. A hajdani Hont vármegye székhelyén, Kemencén lezajlott, emberevéssel vádolt cigányok vérvádas perének iratai mára elkallódtak, azonban a témával kapcsolatos adatok több hazai és külföldi levéltárban fellelhetők. Néhai Puskás Péter kitartó, elszánt és áldozatos gyűjtő- és kutatómunkát végzett, mígnem 1997-ben barátjával és szerzőtársával, Végh József helytörténésszel közösen formába öntötték az Előítélet és vérpad című kötetüket, amely 2021-ben újra megjelent.
Nem tudom kifejezni szavakkal, hogy mit éreztem, amikor elolvastam a könyvet – sóhajt egy nagyot Mezei István, a Farkas János Ifjúsági Alapítvány elnöke, aki közéleti munkája mellett arról is ismert, hogy ő alapította és tette híressé a tehetséges cigány fiatalokból toborzott, több mint száznegyven nemzetközi győzelmet abszolváló labdarúgócsapatot.
Nemhogy a cigányok, hanem a magyarok körében sem ismert ez a téma. Egyértelmű volt számomra, hogy
az ártatlanul kivégzett emberek rehabilitálása és a végtisztesség megadása érdekében tennem kell valamit,
ha már az állam elmulasztotta ezt a kötelességét. Barátaim figyelmeztettek, ne foglalkozzak ezzel a szégyenletes történettel, mert az a magyar népre sem vet jó fényt. Szerintem inkább az lenne jóvátehetetlen mulasztás, ha nem tárnánk fel a teljes igazságot. Elképzeléseim megvalósításához a legmagasabb fórumoktól vártam segítséget, de mindenhonnan visszautasítottak, így hát megkerestem a kemencei polgármestert.
Ifj. Pongrácz János kemencei polgármester (Fotó: Borzák Tibor)
Pista bácsival most is hozzá igyekszünk. A Börzsöny lábánál, az Ipoly völgyében megbúvó falucska tapintható nyugalmat áraszt. A múlt kegyetlenségeire legfeljebb a dacosan álló vármegyeháza épülete emlékeztet, illetve az események kétszázadik évfordulóján, 1982-ben a Nyúzóvölgy területén emelt kopjafa, amelyet azonban meg sem nézhetünk, mert egy magántulajdonban lévő, bekerített területen áll, és eltakarják a gyorsan növő fák. Tavaly a kivégzések kétszáznegyvenedik évfordulóján emléktáblát avattak a megbocsátás szellemében, valamint szentmisét tartottak az áldozatok és a kegyetlenségeket elkövetők lelki üdvösségéért.
Nem hinném, hogy bátorság kellene a múlt megbecsüléséhez – mondja ifj. Pongrácz János polgármester, aki fontosnak tartja, hogy széles körben ismertté váljon a korabeli igazságszolgáltatás bűne miatt ártatlanul kivégzett „emberevő cigányok” igaz története, még ha az a szűkebb pátriájában történt is. Bár nem nyitottunk róla vitát, úgy tapasztalom, hogy
a kemenceiek egyetértenek a régmúlt idők eseményeit tisztázandó szándékainkkal.
Sokat segített a témát feldolgozó könyv, előtte jóformán csak a legendákat ismertük. Jó lenne, ha az iskolában is tanítanák.
Mezei Pista bácsi kezdeményezése alapján megvalósult a vesztőhely terepbejárása, a helyszín koordinátáinak rögzítése, és régészek is jártak már a terepen. Azonban az ásatást és az exhumálást csak akkor tudjuk elkezdeni, ha rendelkezésünkre állnak az ezekhez szükséges anyagiak. Van már néhány ígérvényünk. Ha eredményes lesz az expedíciónk, a helyi temetőben méltó módon eltemetjük az áldozatok földi maradványait.
Terepbejárás a Nyúzóvölgyben (Mezei István archívumából)
Tervezzük egy turisztikai célú emlékpark kialakítását is.
Hol is tartottam a történetben? Az egyik gyanúsított az ütésektől elszenvedett fájdalmában azt vallotta, hogy az áldozatok maradványai azért nincsenek meg, mert megették azokat. Ez olaj volt a tűzre. Még nagyobb lendületet kapott a koncepciós ügy, hiába volt egyértelmű az áldozatok ártatlansága. Végül a környező megyékkel együtt kétszáz-kétszázhúsz embert gyűjtöttek be és tartóztattak le, s huszonnégy gyilkosságot varrtak a nyakukba. Százharminchárom jegyzőkönyvet vettek fel szlovák nyelven (amit latinra is lefordítottak),
az emberevés bűnére nyolcvannégy esetben született kikényszerített beismerő vallomás.
Az első ítéleteket 1782. augusztus 10-én hirdették ki Kemencén „Hont vármegye gonosztevőket vizsgáló székének alkalmatosságával”. A helytartótanácshoz intézett felterjesztésben így közlik a per lezárását: „…nemcsak sok gyilkossággal, hanem holttestek szétmarcangolásával és emberhús fölfalásával és ezen európaiaknál hallatlan gonosztettel (magukat) megbecstelenített czigány banda elítéltetett.” A perben előszeretettel nevezték „veszedelmes söpredéknek” a kannibalizmussal vádolt cigányokat.
Emléktábla a hajdani vármegyeháza falán (Fotó: Borzák Tibor)
A kivégzéseket a Kemence és Perőcsény közötti Nyúzóvölgyben hajtották végre. E vesztőhely szörnyűséges neve nincs összefüggésben a honti emberevők históriájával, hiszen sokkal korábbi eredetű, vannak is arra adatok, hogy ezen a helyen valaha akasztófa állott, és ott valakit felakasztottak. Az „emberevő cigányok” perében meghozott ítéleteket 1782. augusztus 22-től kezdődően hajtották végre Báton, Kemencén és Csábon. Összesen negyvenegy halálbüntetést nézett végig az efféle „látványosságra” vágyó népség. Az asszonyokat pallossal lenyakazták, a férfiakat felakasztották, lábuknál fogva kerékbe törték, a „legfőbb bűnöst” pedig felnégyelték és a testrészeit elrettentésül szégyenoszlopra szögezték ki. Mindegyiküknek végig kellett néznie az előttük kivégzettek haláltusáját. A halottakat a jelen lévő cigányokkal szerszám nélkül, csupasz kézzel hantoltatták el.
Még leírni is nehéz ezeket, nemhogy beszélni róluk. Azonban hallgatni nem szabad tovább!
– ebben egyetértek Németh László Imrével, aki huszonkét esztendőn át volt olaszországi magyar főlelkész, pápai prépost, hazatérése óta pedig a pátyi katolikus templom kisegítő plébánosaként szolgál. Mezei István a cigány labdarúgó-válogatott révén ismerte meg, amikor a Svájci Gárda csapata ellen játszottak, és XVI. Benedek pápa is fogadta őket.
Németh László Imre volt olaszországi magyar főlelkész (Fotó: Borzák Tibor)
Mélyen megérintett, ahogyan Pista bácsi felkarolta az emberevő cigányok ügyét, hiszen igazságtalanul végezték ki őket, és azóta sem történt meg a rehabilitációjuk – mondja helyszínbejárásunk során az atya, aki az emléktábla-avatás napján celebrálta az ünnepi szentmisét, és részt vállal a további teendőkből is.
Az előző és a mostani kemencei pap úgyszintén pártolja az elképzeléseket. Nemcsak az áldozatokért imádkozunk, hanem azokért is, akik elkövették ezeket a szörnyű tetteket.
Megbékélésnek kell lennie a kivégzettek és a kivégzők között. Erre régóta szükség volna,
mindazonáltal ezt a mai kornak szóló üzenetként is felfoghatjuk.
Kemencén a személyes indíttatásból példaértékű közösségi összefogás született, melynek során rendeződhet egy réges-régi adósság.
Jó lenne, ha ennek híre sokakhoz eljutna! Ahogyan egykoron az „emberevő cigányok” ügyének is óriási európai visszhangja volt. Maga II. József császár a Wiener Zeitung 1782. augusztus 31-i számából értesült a kivégzésekről. A lapok egy kis borzongás kedvéért jól kiszínezték a történetet, például így: „Egyszer egy lakodalomban három embert megöltek, majd különös élvezettel megették őket. Kiváltképp a fiatalok, a 16–18 évesek húsát kedvelik. Az a szokásuk, hogy áldozataik csontját elégetik, ami szerintük különösen jól ég.”
Szentmise a kemencei katolikus templomban az kivégzettek és a kivégzők lelki üdvösségéért (Mezei István archívumából)
II. József intézkedett: azonnali magyarázatot követelt a honti ügyben, kormánybiztost küldött a helyszíni vizsgálatok lefolytatására, rendeletileg megtiltotta a további vádlottak kivégzését, illetve leiratban rögzítette, hogy az ítélet végrehajtása előtt – mint rendkívüli esetet –
fel kell terjeszteni a királyhoz, aki kegyelmet adhat
az elítéltnek. Nem kérdés, hogy Hont vármegye bírái hibáztak, amikor „tévedésből fakadó bűnt” kreáltak, és a védőügyvéd érveit is figyelmen kívül hagyták. Magyarázkodni persze tudtak. A császár azonban később sem felejtette el a történteket, egyszer arra jártában megjegyezte: „Ez az emberevők vármegyéje!”
A történethez hozzátartozik az is, hogy a ki nem végzett cigányokat a temesvári börtönbe vitték erődi munkálatokra, az asszonyokat pedig kitoloncolták Törökországba. Gyerekeiket, szám szerint hatvannégyet, az ország távolabbi vármegyéiben földműveseknél helyezték el, abban bízva, hogy „fokozatosan levetik cigány természetüket”. Volt köztük két hónapos csecsemő is. Csak remélni lehet, hogy őt az édesanyjánál hagyták.
