Irán cselgáncsozott
Kotkin szerint a kialakult helyzet forrása az eltérő amerikai és az izraeli stratégiai érdekekben keresendő. Irán az atomfegyver-előkészületeivel, ballisztikusrakéta-arzenáljával, proxyhálózatával (Hamasz, Hezbollah, tuszik) a létében fenyegette Izraelt. Az izraeli stratégiai érdek, különösen az október 7-i pogrom után, az iráni képességek drasztikus visszavágása volt, amit tulajdonképpen el is ért. Az amerikai stratégiai érdek komplexebb. Ami Izraelnek elég, az iráni képességek visszanyesése, az az USA-nak kevés. A Trump-kormányzatnak tekintettel kellett volna lennie számos egyéb szempontra, úgymint a globális energiabiztonság és a térségbeli szövetséges országok érdekei. Ennek egyetlen módja, ha az iráni rezsim térségben játszott szerepében ér el alapvető változást. Bár az amerikai és az izraeli hadsereg teljesítménye tagadhatatlanul lélegzetelállító, ettől a kívánatos céltól az elért eredmény messze elmarad.
Aligha szerencsés a kialakult helyzet, mondja Kotkin, de mára ebből kell kiindulni. Ez nem könnyű, mert minden jel arra utal, hogy még az amerikai adminisztráció sem tudja pontosan, merre tart a folyamat. Mégis van kiút. A történész szerint Irán egyfajta cselgáncsban utazott, ellenfelének erejét használta ki. Most az Egyesült Államok feladata, hogy hasonlóképpen járjon el. A rezsim korábbi stabilitása nyilvánvalóan megingott. A legfelsőbb vezető kinevezett utódjáról, a fiáról azt sem tudni, él-e, hal-e, a rezsim vezetése pedig aligha tudja megőrizni eddigi abszolút hatalmát a különböző frakciók és erőközpontok felett. A rendszer nem volt képes a legalapvetőbb funkcióit, a biztonságot és a lakosság élelmezését ellátni. Amerika feladata, hogy egyértelművé tegye a rezsim felelősségét a kialakult helyzetben, mert egyelőre az iráni nép szemében nem a rezsim, hanem Amerika áll a történtek mögött.
A gyors venezuelai siker minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az adminisztráció elhitte, az iráni rezsim viselkedése hasonló módszerrel befolyásolható. Csakhogy több tekintetben is félreértették annak természetét. Hiába tudjuk, hogy a társadalom többsége szemben áll a rendszerrel, az mégis tízmilliós tömeg egzisztenciáját és státuszát biztosítja, vagyis összefonódik a társadalom jelentős szeletével, ezért azt lefejezni nem lehetett. Inkább ennek a rétegnek az egységét kellene megpróbálni megbontani. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az iráni rezsimet sikerül szembesíteni saját kudarcos kormányzásával, illetve föl lehet erősíteni belső törésvonalait. Mindeddig ennek csak az ellenkezőjét tudta a Trump-kormányzat elérni.
A Tajvani-szoros kérdése
Nem tudhatjuk, hogy a kínai vezetés és különösen Hszi Csin-ping pontosan hogyan látja a világot és országa helyzetét, folytatja a történész. Egyedül tényekből lehet kiindulni. Kína társadalma és vezetése számára a tajvani kérdés megkerülhetetlen, mindig is az volt. Kotkin szerint azonban mindaddig a sziget fizikai elfoglalásának árát vonakodni fognak megfizetni, amíg Tajvan de jure nem válik függetlenné. A kínaiak hosszú ideje modernizálják képességeiket, hogy szükség esetén megvalósíthassák ezt, de senki sem tudhatja mindaddig, amíg meg nem próbálkoznak vele, hogy valójában képesek lennének-e rá. Egy ilyen hadművelet léptéke ugyanis sokkal nagyobb és beláthatatlanabb, mint azt a legtöbben feltételezik.
Az Egyesült Államok legfontosabb feladata, hogy Tajvan elfoglalásának költségét minél magasabbra emelje. Ennek eszközei a jelenlegi amerikai haditechnikában olyan rendszerek, mint például a Patriot rakétaelhárító vagy a Tomahawk rakéták. Az amerikai stratégia több problémával is szembesül. Ezek rendkívül drága rendszerek, az iráni háború kimerítette a készleteket, például a Patriot rakétaelhárító rendszerek amerikai készletének kétharmada elfogyott, és az amerikai hadiipar nincs felkészülve arra, hogy ilyen ütemben pótolja a hiányt. A történész az ukrajnai háború tanulságainak levonását tartja igazán időszerűnek ebben a tekintetben. Az olcsó ukrán elhárító képességek vásárlása vagy licencelése kiút lehetne, de jelenleg a stratégiai gondolkodás ott tart, hogy ezt a két konfliktuszónát egymással szembeállítva tudja csak értelmezni az adminisztráció.
Ukrajna megőrizte szuverenitását
Az ukrajnai háború Kotkin szerint nem területi, hanem szuverenitási kérdés. Oroszország területi értelemben megnyerte a háborút, megszerzett olyan területeket, amelyeket Ukrajna nem képes visszaszerezni, de Ukrajna megőrizte szuverenitását, és az eredeti orosz cél éppen az ettől való megfosztása lett volna. Oroszországgal tárgyalni ebben a helyzetben nem hasonlítható Münchenhez. A területekről való de facto lemondás nem engedmény, hiszen azokat Oroszország erővel vette el. A kulcskérdés nem területi, hanem az, hogy a kivívott ukrán szuverenitás garantálható legyen egy tartós tűzszünet vagy békekötés után is. Az elmúlt években az is bebizonyosodott, hogy ezek a területek jelenleg nem visszaszerezhetők elfogadható áron. Mindaddig, amíg nincs tűzszünet, nem kezdődhet meg az ország újjáépítése. Pedig a háború során létrejött védelmi ipari kapacitás és az az innovációs képesség, amelyről Ukrajna tanúságot tett, igen jó alapja lehet ennek az újjáépítésnek. Ez azért kiemelkedően fontos Kotkin szerint, mert ez teheti lehetővé, hogy Ukrajna a Nyugat potens és integráns tagja legyen, márpedig ez a képessége a háború előtt nem volt meg.
Amerika hatalmi helyzete
Amerika technológiai, energetikai, bevándorlási, innovációs, katonai, pénzügyi és gazdasági szuperhatalom. Ez Kotkin szerint nem kérdéses. Nem igaz, hogy a visszafordíthatatlan birodalmi hanyatlás útjára lépett volna. A probléma inkább optikai jellegű. Az Egyesült Államok százötven éven keresztül a globális népesség töredékére alapozva a globális GDP legalább huszonöt százalékát állította elő, ami példátlan az emberiség történelmében, és ez a státusza ma sincs veszélyben, sőt gazdasági súlya inkább csak nőtt az elmúlt években. A félreértésre az ad okot, hogy a második világháború után Amerika a globális GDP több mint negyven százalékát termelte, mégpedig egyedüli ipari szuperhatalomként, majd pedig a hidegháború rendkívül szerencsés lezárulása után katonai értelemben egy időre egyedül maradt, és nem volt arra kényszerítve, hogy globális szerepvállalását a megváltozott globális gazdasági erőviszonyokhoz igazítsa. A mostani helyzet tehát nem összeomlás, hanem visszatérés egy olyan „normális” állapothoz, amelyben Amerika még mindig az emberiség történetében példátlan gazdasági és katonai erőt testesít meg. Ez csak a korábbi, kivételesen szerencsés és aligha fenntartható állapothoz képest tűnik hanyatlásnak.
Amit most látunk a Trump-adminisztráció alatt, az nem más, mint ennek a problémának a felismerése és kiegyensúlyozása a korábbi adminisztrációk óvatosabb lépései után. Ez Kotkin szerint szükséges és időszerű, még akkor is, ha a végrehajtás számos tekintetben hagy kívánnivalót maga után. Az igazi kérdés az, és ebben a tekintetben jelenthet kockázatot a trumpi hozzáállás, hogy a folyamat során az Egyesült Államok meg tudja-e őrizni szövetségi rendszerét. Globális hatalmának világtörténeti léptékben is egyedülálló státusza éppen ebből fakadt. Kína technológiai, katonai és gazdasági értelemben Amerikával versenyképes szuperhatalom, de a szövetségi rendszer továbbra is döntő tényező az Egyesült Államok javára. Az igazi veszély tehát nem a katonai szerepvállalás valós gazdasági erőhöz igazítása, hanem a szövetségi rendszer felbomlása.
Felnőhet-e újra Amerika a maga eszményéhez?
Ha az Egyesült Államok kétszázötven éves történetére tekintünk, az eltörpülni látszik más ősi civilizációk történetéhez képest, ugyanakkor egy negyed évezredes, jogfolytonos és virágzó köztársaság mégsem elhanyagolható sikertörténet az emberiség történetében. Kotkin rámutat, hogy aki ismeri az Egyesült Államok történetét, pontosan tudja, hogy ez a sikertörténet egyáltalán nem volt mentes a nehézségektől, válságoktól. Kétszázötven éve nem egy tökéletes ország született meg, hanem egy szabad és virágzó ország eszménye, és mind ez idáig Amerika képes volt ebből az eszményből kiindulva megújulni és felülkerekedni a kihívásokon.
A mostani kihívás elsősorban nem globális hatalmi természetű: amerikai intézmények jutottak válságba. Ennek elsődleges forrása Kotkin szerint a napjainkban zajló kommunikációs forradalom, amelyet tovább bonyolít a mesterséges intelligencia robbanásszerű megjelenése. Elsősorban ennek következménye, hogy a társadalom töredékét kitevő MAGA-mozgalom és progresszív baloldal hangja, amely változó formában, de mindig jelen volt, érvényesül a társadalom többségét alkotó amerikai közép felett. Ez sem teljesen példátlan, ahogyan a kommunikációs forradalom sem az. A XX. században a rádió és a televízió hasonlóan nagy bonyodalmakat okozott a világban. Szabad társadalomban azonban a puszta tiltás nem járható út, és mind ez idáig sikerült a szabad társadalmaknak felnőniük ezekhez a kihívásokhoz, az Egyesült Államoknak pedig az önmagával szemben támasztott ideálok által újra és újra megújulni. Kotkin szerint mindaddig, amíg ez így van, az Egyesült Államoknak nincs különösebb oka az aggodalomra.
A Hoover Institution podcastja, Peter Robinson Uncommon Knowledge (Nem közismert) című beszélgetéssorozatának epizódja itt látható.
A szerző közíró
Nyitókép: Jim Reinders: Carhenge (1987), Alliance, Nebraska. A Stonehenge mintájára felállított szoboregyüttes az amerikai automobilizmusnak, ipari csúcsteljesítménynek állít sajátos emléket (forrás: Ammodramus, CC0/Wikimédia)
