Még az úgymond „kívülállók” számára is ismerős Jézus példázata az irgalmas szamaritánusról. (Lk 10,25–37) Előbb-utóbb mindenkiben fölmerül a kérdés, vajon kell-e törődnöm a másik emberrel? Pontosabban: kivel kell törődnöm? Annyi a nyomorúság a világban, s

ha egy kicsit is érzékeny vagyok mások gondjaira, rá kell jönnöm, hogy tehetetlen vagyok. Vagy mégsem?

A rengeteg magányos ember arra vár, hogy valaki beszélgessen velük. Koldusokkal van tele a világ: sok millió éhezővel, nélkülözővel, szerencsétlennel, akiknek nincs meg a mindennapi kenyerük. S talán még többen vannak azok, akikről Ady írja: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket.” Mert mindannyian az életre születtünk. Az élet pedig jelenti a vágyat a teljesség után. Az igaz, a jó, a szép után. Mert „az ember több annál, hogy csak jóllakjék”.

Koldusokkal van tele a világ (a szerző fotói)

 

S közben ott vagyok én a magam korlátozott életével. Beszűkítve a születés és a halál közötti időbe. Beszűkítve a térbe is. Tele vannak háborús hírekkel a legkülönbözőbb hírközlő eszközök. Emberek nyomorúságáról, kiszolgáltatottságáról olvasunk, akik segítségre szorulnak. Felelősöket keresünk, s közben mi is sokszor felsorakozunk a vádlók, a szemrehányók közé. A felelőtlen hozzászólások, kioktatások, a névtelen ítélkezések poklában élünk. Valamit tenni kellene, hogy jobb legyen a világ, amelyben élünk.

Másoktól várjuk, hogy cselekedjenek,

intézkedjenek, földi paradicsomot teremtsenek. Mert azt mindannyian érezzük, hogy az elveszett Édentől nagyon eltávolodtunk.

Életet akarunk. El nem múlót, mint az a törvénytudó, aki odalépett Jézushoz, és megkérdezte, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet. Jézus válasza egyszerű. A törvénytudónak tudnia kell, mit mond erről a törvény. „Szeresd Uradat, Istenedet. És szeresd felebarátodat.”

A törvénytudó kérdése a mi kérdésünk is: de hát ki az én felebarátom, embertársam, akit szeretnem kellene, mint önmagamat? Mert annyian vannak, én pedig olyan tehetetlen és kevés vagyok ahhoz, hogy megoldjam a világ gondjait.

Segítségre szorulnak

 

Jézus példázatot mond. Egy ember rablók kezébe került. Kifosztották, félholtra verték. Otthagyták. Többen vannak, akik látják, de elmennek mellette, otthagyják az út szélén. Elmegy mellette a pap is, a levita is. És akkor jön valaki, aki az írástudó felfogása szerint

idegen, akivel nincs kapcsolatunk. Ez az ember, ez az idegen, a szamáriabeli, a szamaritánus megáll, bekötözi a sebeit,

elviszi egy fogadóba, átadja annak, aki be tudja fogadni, s gondoskodik róla: a visszaúton, mondja, megfizetem, ha valamit költöttél rá.

Ez az ember, ez a szamaritánus valamilyen céllal ment éppen az úton. Jeruzsálem és Jerikó között akkor is, most is meglehetősen kopár és veszélyes az út. El kell gondolkodnunk azon, hogy mit tett ez az ember. A szerencsétlenül járt emberrel való találkozás nem térítette el az útról. De nem is ment el mellette közömbösen. Megtette, amire képes volt, és átadta a fogadósnak, hogy viselje gondját. Átadta annak, aki képes volt arra, hogy törődjön vele. Nem rázta le magáról a felelősséget, hanem megtette azt, amire ő ott és akkor képes volt.

Meglehetősen kopár és veszélyes az út 

 

A büntető törvénykönyv ismeri a segítségnyújtás elmulasztásának fogalmát. De nem azért nem mehetek el a bajbajutott mellett, mert jogszabály kötelez. Az emberség kötelez. A keresztény szolidaritás kötelez.

Fontos feladata van a nevelésnek. Mindannyian részei vagyunk a nagy egésznek, amelyet úgy hívunk, hogy emberiség. De embernek lenni mindannyiunknak ott kell, ahová az Isten állított bennünket. S azon az úton, amelyet az Isten kijelölt számunkra, úgy kell végigmennünk, hogy nem mehetünk el közömbösen a bajbajutottak mellett.

Az emberszeretet parancsa nem ismer kivételt. Nem válogathatom meg, ki az, akit embertársamnak

tekintek. Kivétel nélkül mindenki az embertársam, aki szembe jön velem az úton. És segítségnyújtás nélkül nem mehetek el a rászoruló mellett.

Térjünk vissza az írástudó kérdéséhez: Mit kell tennem? Jézus visszakérdez: Mit mond erről a törvény? Az írástudó pontosan idézi: Szeresd Uradat, Istenedet. És embertársadat. A kettő szorosan összefügg. Sokan vannak, akik úgy gondolják, elég, ha az ember rendezett kapcsolatban van az Istennel. Magánügyem. A körülöttem lévő világ pedig élje a maga életét. Semmi közöm hozzá.

Mindenki az embertársam, aki szembe jön velem az úton

 

Ferenc pápa egyik megszívlelendő észrevételére érdemes odafigyelnünk. A globális méretűvé vált közömbösségre figyelmeztet: „Kialakult a közömbösség globalizációja. Mintha észre se vettük volna, részvétlenné válunk mások fájdalomkiáltása hallatán; már nem sírunk mások drámája miatt, és

nem is érdekel bennünket, hogy segítsünk rajtuk: mintha semmi közünk nem volna hozzájuk, és nem tartozna ránk. A jóléti társadalom kultúrája elkábít

minket, s nyugtalanok leszünk, ha a piac olyasmit kínál, amit még nem vásároltunk meg, miközben a lehetőségek hiánya miatt derékba tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán nem zavar bennünket.” (Az Evangélium öröme 54.)

Ne felejtsük el János apostol figyelmeztetését: „Ha valaki azt állítja, hogy: Szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20–21)

Jézus az írástudóval való beszélgetést a példázat, a szamaritánus története után így zárja le: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

 

Nyitókép: Vincent van Gogh: Az irgalmas szamaritánus (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)