Egy régi mondás így hangzik: „Jól gondold meg, fiam: nem az a tökéletes, aki jól kezdi, hanem aki jól fejezi be.” Szent Péter és Szent Pál apostol közös ünnepén erre gondolok. Jézus mindenkit meghív az Ő követésére. Vannak, akiknek különösen is fontos szerepet szán. Azt gondolnánk, hogy alaposan kiválogatja a tanítványokat, akik közvetlen közelből láthatják az életét és hallgathatják a tanítását. Tévedünk, ha ezt képzeljük.
A Genezáreti-tó partján járva meglát egyszerű halászembereket, és megszólítja őket.
Az elsők között van András és testvére, Simon, akit később Péternek, sziklának nevez. Meg ott vannak Zebedeus fiai, akik ugyancsak halászattal foglalkoztak. Nem voltak képzettek, nem voltak tudósok – emberek voltak, a maguk gyengeségeivel együtt. De a hívó szót meghallották és követték Jézust.
Pál nem tartozott ehhez a tanítványi körhöz. Az ő útja egészen más volt. Később, Jézus halála és föltámadása után lett apostol. Tanult ember volt, tűzzel-vassal
ragaszkodott a zsidó hagyományokhoz, és üldözte Jézus követőit.
Tarsusban született, római állampolgár volt, vallásos farizeus, a törvényhez ragaszkodó, és a többi farizeushoz hasonlóan a zsidóság elferdítésének tartotta a Krisztus-követők felfogását. Saját vallását védelmezve meggyőződéssel üldözte a keresztényeket. (ApCsel 8,3)
Szent Péter apostol szobra Kafarnaumban (fotó: Korzenszky Richárd)
Péter apostol jellemrajza meglehetősen színes. Lobbanékony, akaratos, véleményét nem rejti véka alá. Jézus szavain nemegyszer fölháborodik, s ha úgy adódik, szembefordul a Mesterrel. Amikor Jézus arról beszél, hogy neki szenvednie kell, meg fogják ölni, de a harmadik napon a halálból feltámad, szemébe mondja: Ilyen nem történhet meg veled! Jézus keményen rászól: távozz, emberi módon gondolkodsz! De ugyanez a Péter az, aki Jézus kérdésére, hogy kinek tartják őt az emberek, kijelenteti: Te vagy a Messiás, te vagy Krisztus, az élő Isten fia! (Mt 16,13–19)
Péternek több élményben lehetett része, mint a legtöbb apostolnak.
Ott van a Tábor-hegyen, amikor Jézus kinyilvánítja istenségének valóságát.
De ott van a Getszemáni-kertben is, amikor látják Jézust vérrel verítékezni. Az utolsó vacsorán fogadkozik: Ha mindenki elárul is, én soha! S a következő nap ő az, aki képes háromszor kimondani, hogy semmi köze nincs Jézushoz, hogy: nem ismerem ezt az embert. De rádöbben tagadásának súlyára: keserves sírásra fakad.
Amikor Jézus a föltámadása után a Genezáreti-tó partján fölteszi neki a kérdést, Simon, János fia, szeretsz-e engem, akkor egyre határozottabban válaszolja, már könnyek között: Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!
Megbízatást kap ez a lobbanékony, nagyon is emberi ember: Legeltesd juhaimat!
Erősítsd meg hitükben testvéreidet! Péter vagy, kőszikla, amelyre egyházamat építem!
A Jézus követőit üldöző Saul ott van, amikor megkövezik István diakónust. A megkövezők oldalán. (ApCsel 7,58) Damaszkusz felé az úton egyszerre csak megváltozik. Látomása van, Jézussal találkozik. Saul, Saul, miért üldözöl engem? – hallja a kérdést. És hallja a küldetést is: Menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. (ApCsel 9,1–6)
Az Olajfák hegyére vezető jeruzsálemi Oroszlános kapu – Szent István diákónust ennek közelében kövezték meg (fotó: Korzenszky Richárd)
Az üldözőből Jézus követője lett. Társa lett az apostoloknak. És bár most őt is meg akarják ölni, mert hátat fordított eddigi életének, félelmet nem ismerve, bátran hirdeti Jézust a pogányoknak. Képes szenvedni meggyőződéséért. A Korinthusbelieknek megírja:
„…ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést,
egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között…” (2Kor 11,23–26)
Két teljesen különböző életút, mégis mindkettő iránya ugyanaz. Az elköteleződés, a vállalás, a meggyőződés hirdetése ugyanaz. Jézus ügyét, tanítását, igazságát képviselni, akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Az elköteleződés, a vállalás ugyanaz – Carlo Crivelli: Szent Péter és Szent Pál (balra, karddal) (London, National Gallery, public domain, Wikimedia Commons)
Mindketten olyan kincsnek voltak a birtokosai, amely fölötte van minden emberi mértékkel mérhető gazdagságnak. A templom kapujánál kéregető béna koldusnak Péter ezt mondja: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” (ApCsel 3,6)
Pál pedig a Filippieknek írt levélben mondja: „Minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,11)
Az apostol szó azt jelenti: küldött.
Valamennyien küldöttek vagyunk, akik Krisztust akarjuk követni.
Szent Pál figyelmeztet: „Krisztus levele vagytok mindnyájan”. (2Kor 3,3)
Szent Pál szobra a vatikáni Szent Péter téren (MAMJODH, CC BY 2.0 Wikimedia Commons)
Péter és Pál apostol ma is tanít bennünket. Nem gyűjtöttek kincseket, földi gazdagságot. Nem törekedtek hatalomra. Vállalták a küldetést, amelyet Jézustól kaptak: Menjetek az egész világra, és tegyétek tanítványaimmá a népeket!
Mire is tanítottak bennünket? Szent Bernát írja egyik beszédében: Nem a halászmesterségre, nem sátorkészítésre vagy valami hasonlóra. Nem Platón olvasására, nem Arisztotelész filozófiájára. Megtanítottak bennünket, hogyan kell élni.
Ez a legfontosabb. Nem arról van szó, hogy ne értsünk a mesterségekhez, vagy hogy ne foglalkozzunk tudományokkal.
Nincs szó arról, hogy vonuljunk ki a világból. Ellenkezőleg: változtassuk meg az életünket. Változtassuk meg a világot.
Fogadjuk be Jézus igazságát.
Mindenkinek szabad döntése, elfogadja-e az üzenetet, amelyet ők közvetítenek. De attól a pillanattól kezdve, hogy befogadtam, megváltozik az életem, s megváltozik körülöttem a világ.
Ez a mai világ, amelyben élünk, beteg: vészes Istenhiányban szenved. Bálványokat imád. A keresztény gyökerű európai kultúra kiveszőben van. Egyre többen nem találják a helyüket ebben a világban. Reménytelenül vergődnek, szenvednek. Gyógyulásra várnak. Bárcsak felismernénk, hogy nincs üdvösség senki másban, csak a Názáreti Jézusban. Ez az üzenet ma időszerűbb, mint valaha.
Nyitókép: Szent Péter szobra a Szent Péter Bazilika előtt (fotó: Korzenszky Richárd)
