Amikor Jézus a názáreti zsinagógában először jelentkezik felolvasásra, Izajás próféta üzenetét közvetíti: „Az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét”. (Lk 4,16–19).
Egyértelmű az üzenet. És egyértelmű az is, hogy Jézus tudatában van saját küldetésének. Örömhírt vinni a szegényeknek…
Jézus hallgatói számára világos, hogy van ítélet. Nem mindegy, hogyan élek. Nem mindegy, miként tekintek a körülöttem lévő emberekre.
Nem mindegy, hogy közömbös vagyok-e a világ nyomorúságaival szemben,
vagy vállalom magam is a küldetést, aminek a lényege, hogy emberibb legyen a világ, amelyben jelen van, megnyilvánul az Isten irgalmassága, de ott van az ítélet is – a bosszúállás napjáról beszél a próféta.
A dúsgazdag ember és a szegény Lázár története is tulajdonképpen erről szól. Nem mindegy, hogyan élünk. S arról, hogy tetteink követnek bennünket. A Jelenések könyvében olvassuk: „Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg. Igen, mondja a Lélek, hadd pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik őket.” (Jel 14,13)
A példázat szövege rendkívül szemléletes, már-már naturalisztikus. Szó van a dúsgazdagról, aki bíborba-bársonyba öltözött. És szó van a szegény koldusról, akinek még a gazdag asztaláról lehullott maradékból sem jutott. Nem volt, aki törődött volna elesettségével: csak a kutyák nyaldosták sebeit. Meghal a gazdag, sorsa kín és gyötrelem. Meghal a szegény, sorsa az élet. (Lk 16,19–31)
Félreértenénk az evangélium üzenetét, ha úgy értelmeznénk, hogy Jézus nyugtatni akarná a szegényeket:
szenvedjetek itt a földön, majd jutalmat kaptok a mennyben.
Szegények és gazdagok: örök témája ez az emberiségnek. Vannak, akik bővelkednek a javakban, mások pedig a szó legszorosabb értelmében nyomorognak. Meghökkentő számokkal találkozhatunk. Két évvel ezelőtt írták: A világ leggazdagabb egy százalékának kétszer akkora a vagyona, mint 6,9 milliárd embernek. A világ 22 leggazdagabb férfijának több pénze van, mint az összes afrikai nőnek együtt.
A gazdasági egyenlőtlenség csak fokozódik. A világjárvány ezt tovább erősítette. A Világbank szerint a trend kifejezetten rossz, hiszen
a jövedelemcsökkenés a szegényebb országokban aránytalanul nagy mértékben sújtotta a legalsóbb rétegeket.
Ennek eredménye pedig az lett, hogy növekedett a gazdag és szegény országok közötti globális egyenlőtlenség.
Sokan vannak, akik a vallásosságot leszűkítik az Isten és az ember személyes kapcsolatára. A hiteles vallásosságnak,
az igazi Krisztus-követésnek azonban társadalmi következményei vannak.
Jézus számára a szegények különösen is fontosak. Emlékezzünk az ítéletkor majd elhangzó kijelentésekre: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25,35–36)
Az egyházat nem szabad összetéveszteni semmiféle szociális segélyszervezettel. De
az Istennel való kapcsolatunkból szükségképpen kell fakadnia az elkötelezettségnek, amely a segítségnyújtásban, a törődésben,
az elesettekkel, a szegényekkel való szolidaritásban nyilvánul meg. Testvériség nélkül nincs kereszténység.
Ferenc pápa szünet nélkül hangoztatja a szegényekkel való törődés jézusi parancsát. Az egyháznak „kit kellene előnyben részesítenie?”. Ha valaki olvassa az evangéliumot, világos eligazítást talál: nem annyira a barátokat és a gazdag szomszédokat, hanem elsősorban a szegényeket és a betegeket; azokat, akiket gyakran megvetnek és elfelejtenek, „azokat, akik nem tudják neked viszonozni” (Lk 14,14). Az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításban olvassuk ezeket a sorokat. (48. pont)
A közelmúltban, a vallási vezetők kazahsztáni találkozóján mondta Ferenc pápa a következőket: „Ma nagy nehézséget jelent az ember elfogadása. Nap mint nap meg nem született magzatokat és gyermekeket, migránsokat és időseket dobunk a selejtbe. A selejtezés kultúrája uralkodik.
Megannyi testvérünk és nővérünk hal meg a profit oltárán feláldozva, a közöny szentségtörő tömjénfüstje mögött.
Pedig minden emberi lény szent! (…) Elsősorban a mi feladatunk, a vallásoké, hogy emlékeztessük erre a világot!”
A sebekkel teli szegény Lázár mintegy megjeleníti számunkra ennek a világnak nyomorultjait, szegényeit, segítségre szoruló embertársainkat. S nem szabad elfelejtenünk: a szegénység nem csak az anyagi javak hiánya lehet. Az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság, a szellemi rabszolgaság, a világban tapasztalható megszámlálhatatlan elnyomás és mellőzöttség, az emberi méltóságtól való megfosztottság ugyanúgy az égbe kiált.
Rádöbbennek-e a gazdagok, az evilági javakban dúskálók, hogy előbb-utóbb számot kell adniuk közömbösségükről? Ez a világ vétkezik nemcsak cselekedetekkel, hanem
súlyosan vétkezik a sorozatos mulasztásokkal is.
Az evangéliumi példázatban szereplő dúsgazdag, akinek iszonyatos szenvedésben van része halála után, könyörög Ábrahámnak, akinek a kebelén van holta után a szegény Lázár: küldjön valakit, hogy észre térítse a még életben lévőket: térjenek a helyes útra. A válasz kemény, keserűség is van benne: Van Mózesük és a próféták. De ha valaki a halottak közül menne is el hozzájuk, annak sem hinnének.
Valóban ennyire keserves a helyzet?
Jézus, aki a halottak közül föltámadott, megnyitotta mindannyiunk számára az élet útját. Fölkínálja az élet lehetőségét. Kimondta és
kimondja ma is a felszólítást a megtérésre, életünk megváltoztatására. Rajtunk áll, meghallgatjuk-e őt.
Rajtunk áll, hogy emberibb lesz-e ez az Istentől elforduló világ. A mi feladatunk, hogy igazságos és testvéries világot építsünk magunk körül. Kereszténységünk csak így válhat hitelessé.
