Jézus üzenete azokhoz is szól, akik magukat igaznak tartják. Akiknek élete saját maguk körül forog. Akik beképzeltek, akik másokat lenéznek.

Példázatot mond: két szereplője van, egy farizeus és egy vámos. (Lk 18,9–14)

A farizeus olyan ember, aki a közvélemény előtt

tiszteletet parancsoló jelenség: mert hűségesen ragaszkodik a törvény betűjéhez. Többet tesz, mint ami elvárható lenne az átlagembertől.

A farizeus magát úgy határozza meg, hogy kijelenti: nem vagyok olyan, mint a többi. Más vagyok, több vagyok, értékesebb vagyok. Én vagyok az igaz…

A vámost pedig általában lenézik. A vámos, aki pénzzel foglalkozik, az emberek szemében bűnösnek számít, aki biztosan nem bánik tisztességesen a pénzzel. A vámost lenézik, mert úgy gondolják, amikor vámot szed, bizonyára a saját zsebére is játszik.

A vámos megvetendő. Emlékezzünk csak: Jézust megvádolják, hogy vámosokkal, bűnösökkel barátkozik – sőt: együtt étkezik velük… (Mt 9,11)

A vámos a példázatban nem másokhoz méri a cselekedeteit. Ő egyszerűen megszólítja az Istent, s azt mondja: Légy irgalmas nekem, bűnösnek!

Ki vagyok én? Mindannyiunk számára mindennapos kérdés ez. S életünk, cselekedeteink adják meg rá a választ, nem pedig szavaink.

Ki vagyok én? Olyan ember-e, aki tudatában van korlátainak, gyöngeségeinek, irgalomra szoruló életének – vagy olyan, aki öntelten azt hirdeti: Én vagyok, aki a helyes úton járok, mindenki más megvetendő.

Úton járó emberek, akik harcoljuk a magunk harcát: ilyenek vagyunk.

Rászorulok az élet Urára (a szerző felvételei)

 

Életünkben ott van a felismerés lehetősége: ember voltom lényegéhez tartozik, hogy nem vagyok elegendő önmagamnak. Hozzátartozik az emberség lényegéhez, hogy rászorulok az élet Urára, az Istenre.

Megszólítani az Istent, s kimondani: Légy irgalmas nekem, bűnösnek…

Mert a bűn lényege, hogy kiszakadtam az Isten alkotta világ rendjéből, függetlennek tekintem magam, s az általam elképzelt utat járom.

Visszatalálni az Isten rendjébe, visszatérni az igaz útra: ez csak úgy lehetséges, ha magamba tekintek, s elfogadom: nem én vagyok az ura az életnek.

Jézus összefoglalja a tanítást: „Ez megigazultan ment haza.” A vámos, a mindenki által megvetett, akit a közvélemény bűnösnek tart. Megigazultan ment haza, mert saját korlátainak tudatában Isten irgalmában bizakodik.

Ki teszi az embert igazzá? Vajon én magam?

Az ember nem ura önmagának és a világnak

 

Az Isten kegyelmének a műve, amit megigazulásnak mondunk: olyan lehetek az Isten előtt, amilyennek ő akar látni engem.

S milyennek akar?

Embernek, aki nem magasztalja föl magát, hanem vállalja emberségét: nem több, de nem is kevesebb, mint – ember.

Akinek lényegéhez hozzátartozik, hogy korlátjai vannak – hogy esendő – hogy törékeny – hogy nem ura önmagának és a világnak.

Jézus sokszor mond paradoxonokat – olyan kijelentéseket, amelyek látszólagos ellentmondást tartalmaznak. „Mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” (Mt 23,12) Másutt ezt mondja: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt…” (Lk 9,24) Vagy: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, egyedül marad…” (Jn 12,24)

Búzaszemből kalászok

 

Ki a farizeus és ki a vámos?

Gondoljuk meg: bennünk van mindkettő. Ott van a lehetősége mibennünk mindkettőnek.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy ítéljünk. Hogy elítéljünk.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy túlértékeljük magunkat.

Egy nemzeti ünnep alkalmából, amikor nem is tudjuk, hogyan ünnepeljünk, hogyan emlékezzünk, a farizeus és a vámos példázata különösen is időszerű. Jelen van a kísértés, hogy kizárólag magunkat tartsuk igaznak, másokat pedig elítéljünk. Mennyien voltak és vannak, akik számára mostantól egyszerre csak más lesz a történelem.

Akkor, amikor egy politikai nyomás kibírhatatlanná vált az egész országban, voltak, akik bátran véleményt mondtak. Meghurcoltatást is vállaltak érte. Nem kevesen voltak, akiknek az élete ment rá erre az ügyre. Hol vannak a több mint hatvanöt évvel ezelőtti igazi harcosok? Eltávoztak, csak emlékük maradt – ha egyáltalán vannak, akik emlékezni tudnak.

De ott vannak, akik melldöngetve hirdetik: ők az igazi folytatói a szabadság ügyének. S közben összekuszálódnak az emlékek, fekete lesz, ami korábban vörös volt, s a közvélemény előtt szívesen hirdetik: Én nem olyan vagyok, mint ők…

A közösség helye

 

Több alázatra volna szükség a nyilvánosság előtt.

A hibák beismerése nélkül nincs igazi jövő. De azt is tudni kell, hogy senki sem felelős a felmenői vétkeiért.

Mindenkit a mostani tettei, a mostani elkötelezettsége tesz igazzá. De csak akkor, ha nem helyezi magát mindenki mások fölé. Ha valóban az, akinek mondják.

Jézusról tanúságot tenni csak úgy lehet, hogy azonosulunk Vele, aki – miként az Apostol mondja – engedelmes volt az Atyának mindhalálig.

Jézus tanítványainak küldetést ad: „Menjetek az egész világra, tegyétek tanítványaimmá a népeket.” (Mt 28,19) Csak hiteles élettel lehetséges teljesíteni ezt a küldetést. Jézushoz tartozni annyit jelent, hogy

elismerem őt az életem Urának. Ő az, akihez igazítanom kell az életemet, a gondolataimat, a tetteimet.

Az egyház nem lehet beképzelt, nem lehet soha olyan közösség, amely mások fölé emeli önmagát. Tudatában kell legyen az igazságnak, hűségesnek kell lennie a jézusi tanításhoz. Elsősorban életmódjával kell bizonyságot tennie a jézusi útról.

Bárcsak eljutnánk az igazi felismerésre: törékenységünk, bűnösségünk elfogadása nyit távlatot számunkra ahhoz, hogy igaz emberként megharcolhassuk a magunk jó harcát, s futhassuk végig a számunkra kijelölt pályát. (Vö. 2Tim 4,7)