Nemcsak számomra volt emlékezetes nap, amikor a Gyűjtőfogház parancsnoka valamely írásának, jelentésének javításán dolgozó rabtársak áthívtak a fordítók közül, mert a bécsi rádió német tolmácsolással közvetítette XXIII. János pápa megnyitóbeszédét. 1962. október 11. volt.
A már XII. Piusz idejében felmerült, de elnapolt zsinatot összehívó pápa arról beszélt, hogy
az évszázados merevségéből ébredő egyháznak nem új tanításra, hanem új módon hirdetett tanításra
van szüksége, ha meg akar felelni az evangéliumi szegénység követelményének.
Az idős XXIII. Jánost sokan „átmeneti” pápának gondolták a Római Kúriában is. Valóban, ez az „átmenet” ma is tart. Sőt Ferenc pápa idén májusban arra a kérdésre, hogy vannak-e jelei az egyházban egy új, friss életnek, ezt válaszolta: „Nagyon nehéz spirituális megújulást látni nagyon elavult minták alapján.
Néhány püspök jobban emlékszik a trienti zsinatra, mint a második vatikánira.”
Amikor 1962-ben a világ püspökei összegyűltek, többségük, akárcsak a világ közvéleménye, inkább formaságot, semmint igazi vitákat, megbeszéléseket látott a zsinatban, előre megfogalmazott dokumentumokat, amelyekre rá kell majd bólintani.
Az ünnepélyes megnyitóra kétezerötszáz püspök érkezett Rómába, és a pápa meghívását elfogadva az egyháztörténetben először tizennyolc nem katolikus felekezet is megfigyelőt küldött a zsinatra.
Megnyitóbeszédében János pápa „a helyes mérték iránti érzék teljes hiányának” minősítette azoknak a véleményét, „akik a modern időkben csak hanyatlást látnak. Egyre csak azt ismétlik, hogy a mi korunk a múlttal összevetve tartósan romlásba süllyedt … S mintha a régi zsinatok korában a keresztény tanítás, a keresztény élet s a hit szabadságának diadalával ment volna végbe minden.
De nekünk más a véleményünk, mint a romlás ezen prófétáinak, akik mindig balsorsot látnak előre, mintha a világ pusztulása állna küszöbön.”
Ferenc pápa elődjének szentté avatásakor a Szentlélek által vezetett Péter-utódnak nevezte XXIII. Jánost, aki a zsinat összehívásában „engedte vezetni magát, és pásztor volt az Egyház számára … Ez volt az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság pápája.”
A zsinat akkor keltette fel az érdeklődést, amikor kiderült, hogy új témákat, új megfogalmazásokat kíván az egymást megismerő, tájékozódó zsinati atyák egyre nagyobb része. Lassanként felnőttek a zsinat vezető egyéniségei: Hélder Câmara Latin-Amerikából, Julius Döpfner müncheni bíboros, Achille Liénart francia, Leo Jozef Suenens belga bíboros.
Az 1965-ig tartó zsinati tanácskozások, reformok XXIII. János halála után VI. Pál pápa vezetésével haladtak előre,
a katolikus egyház ökumenikus törekvései ugyancsak a megújulás egyre világosabb reményét adták.
1968 azonban nemcsak a diáklázadások tekintetében hozott fordulatot, hanem túlzásaival a zsinati törekvéseket is megkérdőjelezte. A „szexuális forradalom” lázában az egyházon belül is értetlenség fogadta VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikáját, amely, bár magáévá tette a házasságra vonatkozó újabb, perszonalista szemléletet, a családtervezés terén, teológiai konszenzus hiányában megmaradt a hagyományos tanításnál.
A fogyasztói társadalomban a hatvanas évek közepétől már nem állt a munka a középpontban. Mindössze arra való lett, hogy a fogyasztást fokozza. Ellenőrizhetetlenné vált, mert a kapitalizmusban a tőke birtokosai azt tesznek, amit és ahogy akarnak.
Ferenc pápa gyilkos kapitalizmusról beszél, mely távol áll már a zsinat Gaudium et spes
kezdetű, az egyház és a világ viszonyáról szóló konstitúciójának szellemiségétől. Az egyház társadalmi tanítása elveszítette profetikus jellegét.
Mindez nem a zsinat következménye. Nem tulajdonítható ebből semmi a zsinatnak, noha ellenségei/ellenzői mindezt a zsinat következményének tekintették, mint a papi hivatás válságát is, vagy azt, hogy laikus hívők milliói fordítottak hátat az egyháznak. Pedig mindezt inkább az ifjúság „kulturális forradalma” magyarázza.
Az egyház jelentős része elfogadta azt a tradicionalista érvelést, hogy az egyház problémáit a II. vatikáni zsinat okozta. Azt állították, hogy a zsinatot rosszul értelmezték. Ezért, a helyes értelmezés érdekében hívták össze 1985-ben a rendkívüli szinódust.
Mi lesz a II. vatikáni zsinatból hatvan év után?
Visszatérés a Bibliához, minden utólagos doktriner magyarázattal szemben.
Isten népének, az egyházi élet tevékeny résztvevőjének elismerése.
A szegények egyházának elismerése.
Istent és az ember világát
szolgáló egyház elismerése, amely nem a hatalmat,
a pénzt szolgálja.
Olyan ökumenére törekvés, melyben a keresztény egyházak egymásra találnak.
Őszinte gondolatcsere a hívő és nem hívő embertestvérek között.
Olyan liturgikus jelképek és formák keresése, mely Isten dicsőítését szolgálja.
Nyitókép: A zsinati atyák bevonulása a Szent Péter Bazilikába (Wikipedia)
