Ferences gimnazista korom emlékét hullámozza fel a ma reggeli hír október 3-án: elhunyt Szabó Ferenc jezsuita atya. Szabó Feri, ahogy megengedte szólítani magát, Isten Szegénykéjének napján ünnepelte névnapját. Egy nappal megelőzte őt, hiszen éppen holnap, október 4-én emlékezünk Szent Ferenc tranzitusára. A tranzitus – a halál nem pusztulás, megsemmisülés, hanem átmenet. Az itt maradóknak hiány, veszteség, a távozónak – átmenet.

Talán másodikosok, harmadikosok lehettünk, amikor külföldről „becsempészett” könyvet adott kezembe az egyik ferences atya: Mai írók és gondolkodók – írta Szabó Ferenc, s habzsoltam a Babits katolicizmusáról, Mauriac-ról, a francia katolikus egzisztencialistákról írt tanulmányait.
Feri – nem tudtam akkor, ki vagy, hol élsz, talán azt sem tudtam, hogy jezsuitaként, csak azt tudtam, hogy ezzel a könyvvel levegőt adtál nekem akkor, a nyomasztó hatvanas években. És amikor 1992-es hazatérésed után első alkalommal találkoztunk, megilletődve álltam előtted: hát ez az az ember! És dadogtam néhány szót. Te pedig – ahogy magad határoztad meg – „zalai európaiságoddal” közölted: az volt az első könyved, de azóta sok mást is írtál, olvassam el.

Éveken át jártunk közös irodalmi estekre szerte az országban, Raksányi Gellért, Szersén Gyula adta elő lírai műveidet, s ilyenkor mindig eszembe jutott, amit huncut, gyermekien tiszta tekinteteddel meséltél nekem: novíciusmestered, Pálos Antal atya (aki ugyancsak huncut-kedélyes mosolyú szerzetes volt) figyelmeztetett: fiam, ne írj verseket, majd csak ötvenéves korod után, mert ha egy szerzetesjelölt verseket ír, akkor nem lesz belőle jezsuita. Megfogadtad tanácsát-intelmét, a költemények később kerültek ki kezed alól. Jezsuita hivatásodról így vallottál nem is olyan régen: „Áldott legyen az Atyaisten, hogy a világ teremtése előtt kiválasztott Krisztusban, hogy fogadott gyermeke legyek. (Ef 1) Hálát adok, hogy meghívott Fia Társaságába, az ő követésére: e Társaság Institutuma számomra biztos „út Istenhez”. Boldog vagyok, hogy Jézus társaként másokat is Istenhez vezethetek. Bár bűnös jezsuita vagyok, hiszem azt, hogy a Szentlélek kegyelmével teljesíthetem küldetésemet.”

A kálócfai eszes falusi gyerek – mint a mesebeli legkisebb fiú – elindult világgá. Szavainak mindvégig megőrizte ízes déldunántúli hangzását. „Jezsuita hivatásom megszületésében – Isten kegyelmén kívül – fontos szerepet játszott Endrődy László könyve Kaszap Istvánról, valamint találkozásom Zalaegerszegen, ötödikes gimnazista koromban Pálos Antal atyával…”

A pécsi Szent Ignác kollégiumban töltött évek után 1950-ben be kívánt lépni a jezsuita rendbe. Éppen akkor, amikor a szerzetesrendek tagjai szétszóratásban éltek Magyarországon. Mi más, ha nem a Gondviselés műve, hogy Szabó Ferenc, amikor semmiféle lehetőség nem nyílt erre, mégis őrizte magában a hívást, az elhivatottságot. Egy-egy év az egri, majd a szombathelyi egyházmegyei szemináriumban, közben a zalaegerszegi ruhagyárban vállalt munkát szűk egy esztendeig, végül 1953. augusztus 14-én – mint fogalmazta – „zugnovícius” lett. Közben az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanult, majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen járt francia szakra.

Az Idegen Nyelvek Főiskolájához kapcsolódva mesélte mosolyogva: az orosz nyelvi tanulmányokra nemigen akadtak jelentkezők, akiket pedig a párt odaküldött, nem különösebben jeleskedtek. Év végén a szakvezető tanár példaként – buzdításul – három személyt emelt ki, akik kiválóan haladtak a tanulásban. Csakhogy a vezetőtanár nem tudta, valójában három szerzetest állít példaképül a többiek elé.

A forradalom Szabó Ferenc életében is cezúrát jelentett. Elöljárói külföldre küldték, előbb Belgiumban tanult és készült a jezsuita fogadalmakra – 1962-ben szentelték pappá –, majd a párizsi katolikus egyetem évei, a diploma után a doktori értekezés következett, később Róma, ahol évtizedekig a Vatikáni Rádió magyar adásának lett a vezetője. Közben születtek a nagyszerű tudományos könyvek, léleksegítő írások, később folyóirat- és jezsuita történeti munkák szerkesztése – hosszú sora egy európai – valóban európai! – szellem alkotásainak. Több nyelvvel és több kultúrában megmártózva, Adyt idézve, „mégis új és magyar”.

Az identitás – ki vagyok, hová tartozom? – minden élet szükséges megtalpalása. Feri (visszatérek a személyes hanghoz), krisztusi identitásod a hittel szép léleksorsúak közé emelt, földi identitásodat pedig így határoztad meg: „Belgiumból visszavágytam hazámba – nehéz volt megszoknom a menekültsorsot; Párizsban már otthon kezdtem érezni magam, franciás műveltségem, nyelvtudásom segített abban, hogy a meglehetősen soviniszta franciákkal is elfogadtassam magam (talán jobban, mint a vallonok); Rómából visszavágytam egy ideig Párizsba, hiszen legszebb éveimet ott töltöttem, sok barátom volt a Centre Richelieu-ben, ahol disszertációmat készítve az egyetemisták lelkésze is voltam; most pedig, mióta – 1992-ben, harminchat évi távollét után – hazaköltöztem Budapestre, állandóan visszavágyom Rómába, ahol negyedszázadot töltöttem mint a Vatikáni Rádió munkatársa.

Hol vagyok hát otthon? – kérdezem. Itt Budapesten, a Pasaréten, avagy az Örök Városban? »Göcseji magyar – mediterrán lettem« – írtam egyik versemben.”

Nagy szellem, nagy lélek, ha kellett, jezsuita keménységgel. A lélek és a szellem biztos tudásával, a hit és ész, a fides et ratio egységével, most elérkezve az „éj”-be, egy 1950-ben papírra vetett versed (ezt nyilván megbocsájtja Pálos Antal atya) két befejező sorával vigasztalsz, figyelmeztetsz és szólsz hozzánk:

„Mi lett az éj!
Csak Fény, csak Fény, csak Fény!”