Jézus tanítványai bizonyára nem kis döbbenettel hallgatják a Mestert, amikor arról beszél, hogy elpusztul minden. Hogy háborúságok támadnak. Hogy azokat, akik őhozzá tartoznak, nem fogják szívesen fogadni, sőt üldözni fogják majd őket. (Lk 21,5–19)
Ugyanakkor Jézus bátorítja tanítványait: majd
Tőle kapnak bölcsességet és ékesszólást, olyat, hogy az ellenfelek nem fognak tudni mit mondani.
Bátorít, nyugtat, biztat: egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. S még azt is mondja: állhatatossággal tudják az őhozzá tartozók megőrizni a lelküket.
A világvége-hangulat nem ismeretlen a mi korunk számára sem. Volt már nemegyszer a történelem során. Ezredfordulók idején különös sokan voltak, akik látva a sok pusztítást, gyilkolást, rombolást, meg voltak győződve arról, hogy itt a világ vége.
Amikor több mint hatvan évvel ezelőtt az egyik nagyanyámnak elmondtam, hogy alighanem bencés szerzetes leszek, sírni kezdett. Kifakadt: De fiacskám, a mai világban?
Mindig mai világ van. A mostani fiatalok számára ez az a világ, amelyben élni szeretnének, amelyben jövő után vágyakoznak. Építenek: valami maradandót alkotnának. Mint ahogy minden korban ez volt a vágya az embernek: alkotni, jelet hagyni magunk után. Megváltoztatni a világot.
Horatius Melpomenéhez című ódájában írja:
Áll ércnél maradóbb művem, emelkedett
emlékem, s magasabb, mint a királyi sír,
és sem kapzsi vihar, sem dühös északi
szél nem döntheti már földre, se számtalan
évek hosszu sora, sem rohanó idő.
Meg nem halhatok én teljesen.
(fordította: Devecseri Gábor)
Ércnél maradandóbb emléket állítani… mennyien vágyakoznak erre. De vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy tulajdonképpen minden mulandó? Mi az, amit az ember magával visz a sírba?
A jeruzsálemi templom szépen faragott köveit látva mondja Jézus, hogy ezekből semmi sem marad épen. A pusztítás, a rombolás valóság ebben a világban. Nemzet nemzet ellen támad, emberek próbálnak, akár mások meggyilkolása árán is, hatalmat szerezni, területhez jutni. S akik az emberi gonoszsággal szemben a jézusi tanítást, a testvériséget, a szolidaritást hirdetik, nemkívánatossá válnak ebben a világban. Így volt ez Jézus korában, közvetlenül utána, és napjainkig így van az évszázadokon át.
Nem csupán kőből emelt épületek pusztulnak. Pusztulnak közösségek, szétesnek családok, kifordulnak önmagukból az emberek. Szeméthegyek emelkednek a városok határában, de szemét lepi el sokfelé az utakat és az utak mentét. Mocsok ömlik az emberek szájából: gorombaság, durvaság, mocskos trágárság – ezt halljuk, ezzel találkozunk úton-útfélen. Valamiért mintha nem bírnánk ki az életet. Nem tudunk élni. Pedig az élet mindannyiunk számára feladat, lehetőség.
Lelkünk tisztaságát helyettünk senki nem őrzi meg. Tudva azt, hogy semmi sem maradandó, nem örökké tartó, amit mi, emberek alkotunk, mégis kihívás mindannyiunk számára, hogy emberibbé tegyük ezt a földet. Feladat, kihívás, hogy számot adjunk arról, hogy élni lehetséges, hogy élni érdemes. Még akkor is, ha Jézus követése, az ő igazságaihoz való hűségünk miatt üldöznek, vagy minden rosszat megpróbálnak híresztelni rólunk.
Kitartásra, hűségre, állhatatosságra van szükségünk. Erre kell nevelnünk a gyermekeket. Hogy
nem kell mindenképpen együtt úszni az árral. Nem a földi hatalom, nem a birtoklás, nem az erő fitogtatása tesz bennünket értékessé.
Valami más, amit azok, akik merték odaadni az életüket Jézusért, megtapasztalhattak. A másokért való életnek van értelme, minden pusztulás, pusztítás, rombolás, gyilkolás közepette is.
Mindig „mai világ” van. Mindig a mai világban kell tanúságot tenni arról a Jézusról, aki azért jött, hogy nekünk életünk legyen. (Jn 10,10) Aki azért küldte tanítványait az egész világra, hogy tanúskodjanak Őróla, az Ő országáról, amely nem ebből a világból való.
Ez a világ fél mindentől, ami szent. Pontosabban: nem akar ismerni semmi szentet. Az Éden elvesztése óta jelen van a bűn a világban. Jelen van a pusztulás. Jelen van a halál.
De Jézus megjelenése óta jelen van az új élet is. Jelen van az az ország, amely nem ebből a világból való, de már megkezdődött közöttünk: az igazságosság, a béke és az öröm országa. (Róm 14,17–19)
Vajon mi, akik kereszténynek valljuk magunkat, törekszünk-e állhatatosan arra, hogy érezhetőbb legyen közöttünk az igazságosság, hogy valóban jelen legyen az életünkben a béke, és tudjanak örülni az emberek az életnek?
Merjük-e vállalni, hogy esetleg megbélyegeznek bennünket, ha szólni merünk a szellemi-lelki vagy akár a kulturális környezetszennyezés és pusztítás ellen? Rá merjük-e bízni magunkat arra a Jézusra, aki azt ígérte nekünk, hogy megkapjuk a szólás adományát, s hogy egyetlen hajszál sem görbül meg a fejünkön?
A mai világban… Igen, ebben a világban kell jelen lennünk, azzal a meggyőződéssel, hogy küldetésünk van. Nem képzelhetjük magunkat tökéletesebbnek másoknál. Gyenge,
törékeny, esendő emberek vagyunk mindnyájan. De ha megérintett bennünket az Isten Szent Lelke, és felismertük, hogy vannak el nem múló értékek,
amelyek fölülmúlnak minden ember alkotta fizikai vagy szellemi építményt, akkor miért van bennünk még mindig félelem? „Mit féltek, kicsinyhitűek!” – mondja Jézus a háborgó, viharos tavon rettegő tanítványoknak. (Mt 8,26)
Furcsa feszültséget tapasztalunk. Egyrészt valóság az, amit az apostol így fogalmaz meg: ez a világ sóvárogva várja, hogy megnyilvánuljanak benne az Istenhez tartozók. (Róm 8,19) Másrészt valóság, véres valóság szerte a világon, amit Jézus így mond meg előre: „Kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé hurcolnak a nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek.” (Lk 21,12–13.)
Isten életet ajándékozó akarata Krisztusban mindenki számára megjelent. De a gonoszság hatalma jelen van. Jézus volt a világ világossága, akit övéi nem fogadtak be. De azoknak, akik befogadták, megadta, hogy Isten gyermekei legyenek. (Jn 1,11–12)
A XX. század egyik legnagyobb drámaírójának, Bernhard Shaw-nak Szent Johanna című műve ezekkel a szavakkal fejeződik be:
„Istenem, Istenem, aki a mindenséget megteremtetted: ez a te szép földi világod mikor fogadja már be a te szentjeidet? Mikor? Sokára, Uram, sokára?” (Ottlik Géza fordítása)
