Ma ez a 381. évi konstantinápolyi zsinat kiegészítéseivel az egész kereszténység közös hitvallása felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A pápa ökumenikus imádságon vesz részt a Szent Neofitosz-bazilika romjai közelében Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárkával közösen, aki a keleti ortodox egyházak hagyományosan legtekintélyesebb egyházi vezetője.
A tüdő két fele
Az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás után, amikor a nyugati és a keleti egyházak kölcsönösen kiközösítették egymást, hatalmas szimbolikus jelentősége volt annak, hogy VI. Pál pápa 1964-ben, jeruzsálemi látogatása során találkozott Athenagorasz akkori konstantinápolyi pátriárkával. A két egyházfő megölelte egymást, s ez az ölelés azóta a nyugati és a keleti egyházak újbóli egymásra találásának jelképévé vált. 1965-ben a római katolikus egyház és a konstantinápolyi patriarchátussal közösségben lévő ortodox egyházak visszavonták a kölcsönös kiközösítéseket, és azóta II. János Pál pápa híressé vált szavaival élve egyre erősödik az a felfogás, hogy a kereszténység olyan tüdővel lélegzik, amelynek egyik fele a nyugati, a másik a keleti egyház.
Ferenc pápa kifejezte a szándékát, hogy 2025-ben, az ezerhétszázadik évfordulón ellátogat a zsinat helyszínére. XIV. Leó pápa első külföldi apostoli látogatásán elődje szándékát követi tehát. A 2025. november 28-i ökumenikus imádság olyan „niceai pillanat”, amikor a keresztény egyházak ismét megerősíthetik elkötelezettségüket az egyház egysége mellett, amelyet a Niceai hitvallásban is közösen vallanak.
Az első ökumenikus zsinat
A IV. század eleje a kereszténység történetének drámai cezúráját jelenti. Constantinus császár, aki korábban a milánói ediktum (313) révén a vallásszabadság új korszakát nyitotta meg az egyház számára, jogosan érezte úgy, hogy az addig üldözött, ám egyre gyorsabban növekvő kereszténység belső egysége a birodalmi stabilitás szempontjából is meghatározóvá válik. Ez a korszakhatár azonban nem csupán az üldözések lezárása miatt volt különleges, hanem azért is, mert új teológiai konfliktus is kibontakozott ekkor.
Ez a szembenállás az Egyiptomban szolgáló presbiter, Arius tanításához kapcsolódott. Arius szerint az Atya és a Fiú között nem létezhet lényegi egyenlőség: a Fiú – tanította – teremtmény, s ezzel tagadta Krisztus öröktől való istenségét. A vita rendkívüli gyorsasággal eszkalálódott, egyházi és politikai dimenziókban egyaránt, Constantinus pedig felismerte, hogy a kelet- és a nyugat-római kereszténység egységét csak egyetemes tanácskozás képes helyreállítani. Így hívta össze a zsinatot Nicaeába, mintegy háromszáz püspök részvételével – ez volt az első olyan tanácskozás, amelyet a későbbi egyháztörténet „ökumenikus zsinatnak” nevezett.
A homoousziosz
A zsinat legnagyobb eredménye a Niceai hitvallás megfogalmazása volt, amely dogmatikai tekintetben radikális és a korábbi hagyományt meghaladó pontosságú teológiai kijelentést tett Krisztus istenségéről. A hitvallás középpontjában álló formulát – „homoousziosz tō Patri”, azaz „egylényegű az Atyával” – azért vezették be, mert egyetlen más korabeli terminus sem volt elég erős ahhoz, hogy az ariánus értelmezés kiskapuit lezárja. A zsinat így nem pusztán a vitát akarta rendezni, hanem új nyelvi és teológiai keretet teremtett az istentan és a krisztológia későbbi fejlődéséhez.
A belső egység
A hitvallás jelentősége azonban túlmutat a dogmatikai elv elfogadásán. Liturgiai és egyházkormányzati szempontból is új egységesítő erő jött létre: a niceai zsinat megerősítette az egyház önazonosságát, amikor a külső üldözések után a belső egység fenntartása vált kihívássá.
A niceai hitvallás – a konstantinápolyi zsinat (381) kiegészítéseivel – az egész kereszténység közös hitvallási alapjává vált. Az ortodox, a római katolikus és a protestáns egyházak egyaránt elfogadják, még ha a filioque-kérdés vagy más történeti eltérések különböző értelmezéseket eredményeztek is.
Univerzális önértelmezés
A hitvallásnak egyik legnagyobb történeti „eredménye”, hogy a kereszténységben szétszórtan élő közösségek számára képes volt olyan összetartó nyelvi és teológiai keretet kínálni, amely a későbbi egyházszakadások idején is – például a kelet–nyugati egyházszakadás 1054-ben vagy a reformáció XVI. századi folyamataiban – érvényben maradt. Ez arra utal, hogy a niceai hitvallás nem csupán egy adott kor teológiai válasza volt, hanem olyan hermeneutikai alapstruktúra, amelyben a keresztény hit önértelmezése univerzális módon fejezhető ki.
Az egyházi identitás mai keresése
A XX. századi ökumenikus mozgalom születésétől kezdve tudatosan támaszkodik a niceai hagyományra. A modern ökumené – amelyet a missziós világkonferenciák, a Life and Work (1925, Stockholm) és Faith and Order (1927, Lausanne) mozgalom, valamint az egyház egységéről folytatott teológiai párbeszéd alakított – a közös hagyományban keresi azt az egyházi identitást, amelyre az egység teológiai modelljei építhetők.
A modern ökumenikus párbeszéd természetesen nem mentes a kihívásoktól. Ezek közül néhány szorosan kapcsolódik ahhoz, ahogyan ma értelmezzük a niceai örökséget.
Először is: a posztmodern kulturális kontextus sok helyen relativizálja a normatív hitvallások szerepét. Számos protestáns közösségben erősödik az a tendencia, hogy a hitvallások nem tekinthetők végleges teológiai normáknak, hanem inkább történeti dokumentumok. Ez érinti a niceai hitvallás legitimitását is, még ha közvetlenül nem is kérdőjelezik meg.
Másodszor: a vallási pluralizmus olyan helyzetet teremt, amelyben a különböző felekezetek közti dogmatikai határvonalak elmosódhatnak. A niceai modell azonban lényegi kérdésekben nem enged: Krisztus egylényegűsége az Atyával, a Szentháromságról szóló tanítás és az üdvösség krisztológiai alapjai nem relativizálhatók anélkül, hogy a hitvallás integritása ne sérülne.
Harmadszor: a vallásközi párbeszéd új kérdéseket vet fel. A niceai hitvallás Krisztus egyediségét és preegzisztenciáját hirdeti, ami korlátozza a vallások közti olyan típusú összemosást, amely a vallási pluralizmust abszolutizálja.
A niceai zsinat, freskó a bukaresti Stavropoleos-templomban (forrás: Kostisl/Wikimédia)
Közös reflexiós pillanat
A 2025-ös esztendő különleges alkalmat adott arra, hogy a keresztény világ közösen tekintsen vissza az egyház történetének erre az egyik legmeghatározóbb eseményére. Bár a felekezetek a történelem során több kérdésben eltérő úton jártak, az évfordulóval mégis olyan ritka lehetőség jött létre, amelyben szinte minden egyházi hagyomány saját öröksége részeként és a keresztény egység felé mutató jelként értelmezte a 325-ös döntést. A felekezetek különböző hangsúlyai ellenére az ezerhétszázadik évforduló a XXI. századi ökumené egyik legszélesebb körű és legmélyebb közös reflexiós pillanatává vált.
Leó pápa niceai látogatása önmagában szimbolikus jelentőségű, és azt az üzenetet küldi a világ közvéleménye számára, hogy a keresztény egyházak készek konkrét lépéseket tenni az egység felé, amelyen hitelességük múlik, amikor küldetésüket kívánják betölteni. Ha az izniki ökumenikus imádság liturgiájába a római katolikus és az ortodox egyházak képviselőin túl más keresztény felekezetek képviselői is bekapcsolódnak, az tovább erősíti a „niceai pillanat” ökumenikus jelentőségét.
Kulturálisan sokszínű kontextus
A niceai hitvallás ma is az egyik legszilárdabb alapja a keresztény egység teológiai megközelítésének. A jövő ökumenikus párbeszédeit valószínűleg nem új dogmatikai kérdések fogják meghatározni, hanem az, hogy a történeti formában adott hitvallást miként lehet a globális keresztény közösség kulturálisan sokszínű kontextusába beágyazni.
A niceai zsinat olyan történeti esemény volt, amelynek jelentősége messze túlnőtt a korabeli teológiai dilemmák megoldásának problémakörén. A niceai hitvallás nem pusztán a IV. század teológiai vitájára adott válasz, hanem a kereszténység identitásának egyik legfontosabb szimbolikus és teológiai dokumentuma. A mai nemzetközi ökumené számára pedig stabil, széles körben elfogadott és spirituálisan is gyümölcsöző alapot jelent.
A kihívások ellenére a niceai örökség élő hagyomány marad, amely továbbra is képes összekapcsolni a különböző történeti, kulturális és felekezeti kontextusban élő keresztény közösségeket.
A szerző református teológiai tanár Debrecenben
