A természet csodái mindig lenyűgöznek. Meg kell hajolnom, le kell térdelnem, ha szeretném lefényképezni az apró virágokat. A hatalmas hegyek látványa ugyancsak elbűvöl.

Szemem a hegyekre emelem… – jut eszembe újra és újra a zsoltáros szava,

amikor közel kerülhetek a hegyek világához.

Régi tátrai túrák emlékei elevenednek meg. Hajnali indulás, több órás kemény gyaloglás a kijelölt és kiépített turistautakon. A fenyőerdők fölött ritkul a növényzet, majd szinte teljesen kopár lesz a táj. Megyünk tovább, legyőzve önmagunkat, míg felérünk a csúcsra. Nehéz szavakba foglalni, mit érez az ember, amikor odafönn kitárul a világ, s odalenn, a völgyekben eltörpül minden. Távlatok nyílnak, messzire látni. József Attila költeménye jutott mindig eszembe: Láttam, Uram, a hegyeidet / S olyan kicsike vagyok én. / Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, / Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. (Isten, 1925)

Tátra, szinte teljesen kopár a táj (a szerző fotói)

 

Jézus három tanítványával fölmegy egy magas hegyre. (Mt 17,1–9) A Táborhegy, amely távolról olyannak látszik, mint egy hatalmas félgömb, mint egy lepénysütő – a neve is ezt jelenti – nem tartozik a legmagasabb hegyek közé. De kiemelkedik a síkságból. Ma a zarándokot vagy turistát mikrobusz viszi föl.

Vannak azonban, akik ma is vállalják a kemény próbatételt, és gyalog mennek föl erre a szent helyre.

Igen, szent ez a hely. Nem mindennapi történés tanúja volt a három tanítvány, Péter, Jakab és János. Ők voltak Jézus mellett, amikor a zsinagógai elöljáró, Jairus kislányát, akinek halálhírét hozták az emberek, Jézus kézen fogja, megszólítja: Kislány, mondom neked, kelj fel! A kétségbeesett szülőket pedig kimondhatatlan öröm tölti el, amikor újra életben látják kincsüket, a gyermeket. Ahol Jézus jelen van, jelen van az élet.

De erről a három tanítványról beszél az evangélista akkor is, amikor Jézus az Olajfák hegyén, a Getszemáni-kertben, az utolsó vacsorát követően, a keresztre feszítést és kínhalált megelőzően emberségében átéli a halálfélelmet, vérrel verítékezik.

Péter, Jakab és János pedig képtelen arra, hogy együtt virrasszon a Mesterrel. Elnyomja őket az álom.

Fönn, miután felértek a magas hegyre, Jézus – ahogyan az evangélista fogalmaz – színében elváltozik előttük. Arca fénylett, ruhája fehér volt, mint a hó. Átsugárzott rajta istenségének valósága. Felhő borította be: a felhő a Szentírásban nagyon gyakran az Isten jelenlétének kifejezése. Mózes a fényes felhőben veszi át az Úrtól a kőtáblákat az Isten parancsaival. Fényes tűzoszlop vezeti a vándorló népet: Isten vezeti ki őket a fogságból, az Isten vezeti át a pusztaság labirintusán, és az Isten vezeti be őket a megígért földre.

A felhő a Szentírásban Isten jelenlétének kifejezése

 

Ott fönn, a hegyen, amikor a kiválasztott három apostol azt látja, hogy Jézus mellett megjelenik két próféta, az Istenről tanúságot tevő, hiteles személy, az Isten valóságát, az Isten jelenlétét tapasztalják meg. A felhőből pedig szózat hallatszik: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!

Már korábban megsejtették a tanítványok, hogy valami egészen rendkívüli erő árad Jézusból, aki az Isten országáról beszél. Gyógyít, tanít, az élet sugárzik a Mesterből. Jézus maga az élet: az élet kenyerének mondja magát. A világ világosságának nevezi magát.

Amit ez a három apostol a hegyen átélt, szavakkal elmondani aligha lehet. Jó nekik Jézus közelében lenni.  Péter zavarában kimondja, ha akarod, készítünk három sátrat…  

A látomásnak vége,

az élmény azonban mélyen átjárta őket. Titoknak, misztériumnak voltak tanúi. Istenélményük volt.

Ezt az eseményt azután fogalmazzák meg, amikor Jézus már elszenvedte a kereszthalált, és találkoztak vele, aki legyőzte a halált. Csak ekkor döbbentek rá, hogy amit láttak, amit hallottak, amit saját kezükkel tapintottak, arról nem lehet hallgatni. Az Élet igéjét le kell írni, és hirdetni kell az embereknek, akár alkalmas, akár alkalmatlan.

Az Élet igéjét hirdetni kell

 

A világ sokkal több annál, mint amit életünk sokszor kopár síkságában közvetlenül megtapasztalunk. Az élet titok. És titok a halál is. A három apostolnak föl kellett mennie a Táborhegyre, hogy részük legyen a legmélyebb titok élményében. Hogy megtapasztalhassák az Isten valóságát. Azt a titkot, amely átsugárzott Jézus emberségén. Őbenne jelen van az Isten.  S olyan jó volt ez a megtapasztalás. Úgy sejtem, Péterből ezért fakadhatott föl a szó: Uram, ha akarod, csinálunk három sátrat… Mert jó az Isten jelenlétében lenni.

Jézussal együtt lemennek a hegyről. Megtapasztalták, megrendülten érzik, hogy akivel együtt vannak, valóban az Isten küldöttje. Lelkükre köti, hogy ne beszéljenek a látomásról, csak majd, ha feltámadt a halálból.

Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy

Jézussal igazán találkozzunk. Nem egyszerűen az ismeretek szintjén. Többre van szükség. Arra, hogy megtapasztaljuk: jó vele lennünk.

Föl kell mennünk nekünk magunknak is a hegyre. A hegymenet azt jelenti, hogy le kell győznünk önmagunkat. Magunk mögött kell hagynunk mindennapi gondjainkat. Együtt kell lennünk vele szótlanul, csendben, nyitott szívvel. Őt kell hallgatnunk. Őt, aki azt mondja, hogy vegyük föl mindennap a keresztünket, és úgy kövessük őt. Őt kell hallgatnunk, aki figyelmeztet, hogy ne gyűjtsünk földi kincseket. Őrá kell figyelnünk, aki velünk van, a világ végezetéig. Csak föl kell ismernünk őt.

Vegyük föl mindennap a keresztünket, és úgy kövessük

 

Nem kényszerít senkit, csak megszólít: Jöjjetek! S ha van bátorságunk magunk mögött hagyni hétköznapi kisszerűségeinket, birtoklásvágyunkat, hatalmi érdekeinket, amelyek annyira lekötnek, hogy beszűkül a látókörünk, és semmi másra nem jut időnk, akkor fölragyoghat a mi számunkra is az ő istenségének tiszta világossága.

Ott fönn, a hegyen hallatszik a szózat: Ez az én szeretett fiam. Őt hallgassátok. Az apostolok rémülten földre borulnak. De Jézus megszólítja őket, mint annyi más alkalommal: Ne féljetek!

Ahhoz, hogy megváltozzon a világ, amelyben élünk,

arra van szükség, hogy mi magunk megváltozzunk. Hogy merjünk erőfeszítéseket tenni.

Meg kell hallanunk Jézus szavát. Föl kell mennünk a hegyre. És meg kell szabadulnunk minden félelemtől, amely visszatartana bennünket. Élhető lesz a világunk az Isten jelenlétében. Megszűnik a világot kínzó gyűlölködés. S akkor ki fogjuk tudni mondani mi is: Uram, jó nekünk itt lenni!