„Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.” Fekete István írja ezeket a mondatokat.

Olyan világban élünk, amelyben

kiüresednek a szavak. Ahol leginkább indulatokat közvetítenek, nem pedig világos fogalmakat.

Olyan világban, amelyben egyre nagyobb a zűrzavar, egyre nehezebb eligazodni. Amely lelki-szellemi sivataggá vált.

Nehéz leírni, nehéz szavakkal elmondani, amit az ember megtapasztal nem messze a Jordán folyótól, a júdeai sivatagban. Kopárság, köves dombok, úttalan utak, ha egyáltalán vannak. Jézus ebben a sivatagban hallja a kísértő, a Sátán szavait: „Ezeket mind nekem adod, ha leborulva imádsz engem.”

A kísértő az egész világot ígéri... (a szerző felvételei)

 

Jézus megkísértéséről szól az evangéliumi részlet, Jézus emberségében elszenvedi mindazokat a kísértéseket, amelyekkel egy embernek szembe kell néznie. Az evangélista megszerkesztve beszéli el, ami Vele történt. (Mt 4,1–11)

Jézus az Isten országának meghirdetésére úgy készül fel, hogy előtte visszavonul a teljes magányba.

Vissza a pusztába, ahol megkísérti őt a Sátán.

A pusztát szívesen nevezem olyan helynek, ahol nagy a veszély, hogy aránytévesztők legyünk: nincs mihez igazodni. Olyan helynek, amely hasonlít a labirintusra: nem tudni, honnan és nem tudni, hová. A pusztaságban nincsenek útjelzők.

Ahhoz, hogy a pusztaságot megtapasztaljuk, nem kell elvonulni valamelyik sivatagba. A pusztaság a kísértéssel és a kísértővel együtt itt van, jelen van a mi világunkban is.

A pusztában Jézusnak a kísértő azt mondja, hogy változtassa kenyérré a köveket. Jézus, az ember megéhezik. A pusztaságban nincs táplálék. Jézus válasza: nemcsak kenyérrel él az ember. Többre van szükségünk az emberi élethez, mint a puszta eledel.

Isten Igéje táplálja az életet.

A kísértő a templom párkányára viszi Jézust, és biztatja: Vesd le magad, hiszen az angyalok majd úgyis megvédenek, mert írva van, hogy oltalmaznak, hogy kőbe ne üsd lábadat… Jézus válasza: Ne kísértsd Uradat, Istenedet.

... a templom párkányára vitte 

 

Nagy a kísértés, hogy azt képzeljük magunkról, hogy mindenre képesek vagyunk. Keservesen kell csalódnunk, ha ezt el is hisszük. Nem vagyunk urai az életnek. Ne kísértsd Uradat, Istenedet!  – mondja Jézus.

Majd a hatalom és a birtoklás kísértésével kell szembenéznie: Ezeket mind neked adom! Minden a mienk lehet, ha leborulva imádjuk a kísértőt. A Sátánt. Azt, aki nem az Isten. Ha istenítjük, imádjuk, aki és ami nem Isten.

Az ember beképzeli magának, hogy mindenható. Hogy ura a teremtésnek. Hogy megváltoztathatja a teremtett világ rendjét. Az ember eltelik önmagával, isteníti azt, ami nem Isten. Azt képzeli, hogy fölötte van mindennek. Hogy bármit megtehet. Mert szabad. S közben megfeledkezik arról, hogy

nem szabad mindent megtenni, amire képes az ember.

Képesek vagyunk kizsákmányolni a földet. Képesek vagyunk szolgaságban tartani a másik embert. Képesek vagyunk elvenni a másik embertől azt, ami jogos tulajdona. Képesek vagyunk olyan gazdaságot teremteni, amelyben istenítjük a gazdasági fejlődést, úgy, hogy nem számít, hány ember életébe kerül ez a kevesek számára megteremtett jólét. Képesek vagyunk fegyvereket gyártani, a fegyvergyártásból meggazdagodni, s közben a napjainkban „védelmi iparnak” becézett hadiipar emberéletek kioltására szolgál.

Furcsa, zűrzavaros világ pusztaságában élünk, amelyben mindennap szembe kell néznünk a legkülönbözőbb kísértésekkel.

Pusztaság

 

A nagyböjti időszak kezdetén áll előttünk az elbeszélés Jézus megkísértéséről. Hadd fogalmazzak így: nagy a kísértés, hogy abszolutizáljuk azt, ami relatív, és relativizáljuk azt, ami abszolút. Ez azt jelenti, hogy

istenítjük, imádjuk azt, ami nem Isten. Az Istent pedig, aki teremtője és ura ennek a világnak, nem engedjük be az életünkbe.

Az előttünk álló időszak Húsvétra, az Élet ünnepére készít fel bennünket. El kell rendeznünk az életünket. Meg kell találnunk, hol van a helyünk ebben a világban. El kell fordulnunk mindattól, ami pusztítja az életet, és oda kell fordulnunk az élet Urához.

Szabaddá kell válnunk mindattól, ami le akar kötni bennünket a mulandókhoz, és el akarja vonni tekintetünket a fölöttünk lévőkről.

Szabaddá válni mindentől, ami a mulandóhoz köt

 

A sivatagban, a pusztaságban nincsenek igazodási pontok. Ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes utat, föl kell néznünk az égre. Fel kell néznünk a csillagokra, amelyek járásának a Fölöttünkvaló adott törvényt. Magunkba kell tekintenünk, és meg kell hallgatnunk a bennünk megszólaló hangot, a lelkiismeretünk szavát. Úgy, hogy nem engedünk a bennünket körülvevő sokféle ingernek és csábításnak.

Ne imádjuk, ami nem a teljesség, ami nem az Isten.

Ne boruljunk le emberi hatalmak előtt. Ne akarjuk uralni és a magunk tulajdonának tekinteni a földet.

Álljon előttünk annak a Jézusnak a példája, aki emberségében hátat tudott fordítani minden kísértésnek és nem hallgatott a kísértőre. Döbbenjünk rá, hogy porból vétettünk mindannyian, és visszatérünk a porba. De az ajándékba kapott időnket fel kell használnunk arra, hogy szolgáljuk az igazságosság, a béke és az öröm országát. Hogy tiszta szívvel le tudjunk borulni az Isten előtt. S akkor képesek leszünk arra, hogy egyenes gerinccel álljunk meg az emberek előtt.