Jézus, aki szerint arról ismerik meg az ő tanítványait, hogy szeretik egymást, mellbevágó kijelentést tesz: aki nem gyűlöli apját, anyját, feleségét – és folytatódik a felsorolás egészen addig, hogy még önmagát is –, nem méltó őhozzá. (Lk 14,25–33) Az olvasó zavarba jöhet. Mit akar Jézus? Ne ragadjuk ki ezt a kijelentést a szélesebb szövegösszefüggésből, Jézus tanításának egészéből.
Jézus azoktól, akik hozzá akarnak tartozni, egyértelműen elkötelezett, radikális követést kíván.
Kereszthordozást. Szolgálatot. Ragaszkodást Őhozzá. Az Ő útját járni.
A hangsúly Jézus követésén van. A görög szövegben a mszei szó szerepel, aminek a jelentése: szembefordulni, gyűlölni. Gondban vannak a szöveg fordítói. Simon László atya fordításában így olvasom: „Ha valaki hozzám jön, de nálam fontosabbnak tartja apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit vagy a saját életét, nem lehet a tanítványom.”
Miről is van szó tehát? Fontossági sorrendről. A megkülönböztetés képességéről. Választanunk kell az ideig-óráig tartó és a soha el nem múló értékek között.
Mihez és kihez kötöm az életemet? Fölveszem-e a keresztemet? Vajon a jézusi utat járom-e? Jézus másutt egyértelműen és hangsúlyosan beszél az emberi kapcsolatok szentségéről. „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.” (Mk 10,9) Amit Jézus tanítványaitól megkíván, egyáltalán nem könnyű. Őbenne hinni, őt követni,
keresztet hordozni, őt elfogadni az élet kenyerének: olyan követelmény, amely sokak számára felfoghatatlan.
Kemény beszéd ez! – mondják. S otthagyják sokan. Jézus kérdi a tanítványokat: „Ti is el akartok hagyni?” Péter válasza megszívlelendő: „Kihez mennénk? Az örök élet igéi tenálad vannak!” (Vö. Jn 6,60–69)
Hogyan lesz értelmes az életem? Jézus példázatot mond a tornyot építő emberről, akinek mielőtt építeni kezd,meg kell fontolnia, van-e elég pénze ahhoz, hogy be is fejezze az építést.
Mindannyiunknak magunkba kell néznünk. Mi fontos és mi nem fontos? Meg tudjuk-e különböztetni a lényegtelent a lényegestől? Végiggondoljuk-e az életünket? Számba vesszük-e a lehetőségeinket?
Mindannyian ajándékba kaptuk az életünket. Értelmet és akaratot is kaptunk. Meg tudjuk látni az összefüggéseket. Képesek vagyunk arra, hogy döntsünk. Szophoklész így mondja Antigoné című drámájában:
„Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.”
Lehetőségeket kaptunk, amivel azonban felelősség is jár. Meg kell tanulnunk felelősen élni.
Meg kell tanulnunk… Sok gyermek, sok fiatal számára kihívás az iskola. Ugyanúgy kihívás és felelősség a felnőttek számára is, akik tevékeny munkásai az iskolának.
Milyen iskolára volna szükség? Sokan sokféle választ adnak rá. Meggyőződésem, hogy olyan iskolára van szükség, amely ahhoz segíti a felnövekvő embert, hogy
kialakuljon és megerősödjön benne a megkülönböztetés képessége.
Olyan iskolára volna szükség, ahol segítik felismerni, hogy nem mindegy, hogyan élünk. Nem mindegy, miként bánunk a ránk bízott világgal. Nem mindegy, milyen a kapcsolatunk a többi emberrel. Nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e feloldani a feszültségeket, amelyek akarva-akaratlanul ott vannak az életünkben.
Sokan úgy gondolják, hogy az iskolának csak az a feladata, hogy korszerű ismeretekkel lássa el a fiatalokat. Ám ez kevés. Az ismereteket könnyen elfelejtjük.
Az iskolának az is feladata, hogy képessé tegyen az erőfeszítésre.
Hogy legyőzzük önmagunkat. Hogy megtanuljunk igazán emberi módon élni.
A hívő ember számára ez azt jelenti, hogy merjünk kapcsolatba kerülni azzal a Jézussal, aki tanítványokat gyűjtött maga köré, és feltárta előttük a világnak számtalan titkát. Azt, hogy nem mi vagyunk az urai a világnak. De mindannyian felelősek vagyunk érte. És azt is megtanította, hogy nem élhetünk önmagunknak, hanem vállalni kell azt, hogy szolgálunk másoknak. Hogy együtt vagyunk, hogy testvérek vagyunk, hogy mindannyian ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei.
Jézus felnyitotta tanítványainak szemét, hogy különbséget tudjanak tenni értékes és értéktelen között. Hogy ne gyűjtsenek olyan kincseket, amelyeket megrág a rozsda, amelyek ideig-óráig tartanak. (Mt 6,19–20) Törekedjenek nehézségeket is vállalni, mert szűk kapun kell bejutni az élet teljességére.
Természetesen szükség van az ismeretekre, de téved az, aki úgy gondolja, hogy a szülőknek és az iskolának nem kötelessége világképhez segíteni a gyermekeket. Közös felelősségünk, hogy megerősítsük a felnövekvő gyermekben azokat az adományokat, amelyeket csak ő birtokol.
Közös felelősségünk, hogy felébresszük a felnövekvő gyermekben az igazi felelősségtudatot.
Azt, hogy a tehetségét nem hagyhatja parlagon heverni. Azt, hogy erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy többet tudjon, hogy az ő felnőtt munkája majd hozzájárulhasson ahhoz, hogy szebb és emberibb legyen a világ.
Segíteni kell, hogy ráeszméljen: munkatársa a Teremtőnek ebben a világban, amelyben az emberi gyöngeség és gonoszság annyi fájdalmat, széthúzást, pusztítást okoz. Gyógyító kell legyen a jelenléte, ha majd felnő. Mert be kell gyógyítanunk a föld sebeit.
Választania kell: akarja-e, tudja-e az életet szolgálni? Vagy beleragad ennek a világnak a kisszerűségébe?
Bagdy Emőke, a kiváló pszichológiaprofesszor mondja egy interjúban: „Szükség van a belátásra, arra, hogy a tudománynak, mindennek emberszolgálónak kell lennie.
Két világerő van: a hatalom és a szeretet.
A hatalom az, ami fékevesztetten hódít, és új birodalmat, pénzt akar. (…) A kulcs kezdetektől a nevelésé, minden a családban dől el. A szülőknek tudniuk kell, hogy mire van szükség a gyermek egészséges fejlődéséhez, a pedagógusnak magatartásra, kultúrára, etikumra kell nevelnie. (…) Ha nem térünk vissza az emberszolgáló élettörvény tiszteletéhez és szolgálatához, elgépiesedünk, elembertelenedünk.”
A szép szavak nem elegendők. Többre van szükség. Arra, hogy mi, felnőttek képesek legyünk hiteles példát adni. Megérzik-e, akik látják a mi életünket, hogy az élet akkor lesz értelmes és emberi, ha van bátorságunk és elszántságunk, hogy elkötelezetten szolgáljuk az embereket, különbséget téve lényeges és lényegtelen között, ahogy azt Jézus megkívánja tőlünk.
