A londoni pályaudvaron a királyi szerelvényre még Anglia Egyházának főkormányzójaként száll föl az uralkodó, aki süveges püspököket, apostoli utódokat nevez ki, de Edinburghban egy olyan egyház egyszerű tagjaként száll le, amelyben nincsenek püspökök, és amelynek egyedüli kormányzója Jézus Krisztus.

Sokan, főleg anglikánok, a katolicizmust utánzó „felsőegyháziak” (high church) furcsállják ezt a megoldást, az Anglia és Skócia egyesülését kimondó 1707-es törvény bizarr következményét. Erzsébet azonban nem furcsállotta. Minden évben hat héten át presbiteriánus templomába járt istentiszteletre. Amennyire a patinás Spectator cikkírója, Damian Thompson tudja, a királynőt nem foglalkoztatták a presbiteriánusok és anglikánok teológiai nézetkülönbségei, de kimondottan a komor, igei és összetéveszthetetlenül protestáns istentiszteletet kedvelte. Ezt kapta meg Crathie gyülekezetében, de valójában az angliai királyi kápolnákban is.

A néhai felség tűrte a különféle anglikán irányzatokat. Nem kívánta ükanyja, Viktória módjára hidegre tenni az anglopápista papokat, akik a katolikus rítusokat mímelve cifra miseruhákban páváskodtak. Csak nem szívelte a szertartásosdit, még felvizezve sem. Egyszer megkérdezte egy papja, hogy fölveheti-e a kazulát, a miseruhát. „Ha kedve tartja – felelte a királynő –. Csak én ne lássam.”

Az „alsóegyházi” (low church) egyszerűséget választva Erzsébet a családi hagyományt követte. Úrvacsorázni ritkán úrvacsorázott, és csak elvétve nyilvánosan. A szintén rendszeres templomba járó Károly nem veszi magához a jegyeket közönség előtt. Ez a példás kálvinista-protestáns szokása a királyi családnak 1970-ben komoly vitához vezetett: Canterbury érseke az ötévente megtartott zsinati ülést úrvacsorával akarta megkezdeni, de a királynő ellenezte. Végül a klerikalizmus győzött.

Erzsébet utóbb a karácsonyi rádióbeszédeiben megvallotta Krisztus, a megváltója iránti szeretetét. Ezt az amúgy erősen elvilágiasodott angolok üdvözölték. Minthogy az egyházak vezetői is egyre inkább a világi közhelyekre hagyatkoznak, még a katolikusok is eltűnődtek azon, hogy a dogmatikai különbségek ellenére vajon Erzsébet nem érdemli-e meg valóban „a hit védelmezője” címet, amelyet egykor a pápa adományozott Anglia uralkodójának. Ha őt és utódját nézzük, a reformáció, a sallangmentes igaz, belső hit ügye mégsem tűnik veszettnek.

Nyitókép: Crathie presbiteriánus temploma, ahova II. Erzsébet járt