Nemcsak a vallás, hanem a társadalmi közmegegyezés is életre szólónak tekintette és szánta az új életközösséget.
Egyes vidékeken a leánykérést másként nevezték, olykor játékos népszokás kapcsolódhatott hozzá, célja mindig az volt, hogy tisztázza: igen vagy nem a válasz, vagy reménytelen a dolog. A mondás szerint ugyanis a kalaposinasból – nem tudni, miért pont belőle – aligha lesz valaki.
A megbízott rokon,
keresztapa, nagybácsi mint kérő, megbeszélt időben felkereste a lányos házat. Mondanivalóját változatos, bibliai idézetekkel tarkított beszédben adta elő.
Régebben a szülők nem mindjárt adtak választ, „sora volt a dolognak”. Tájékozódtak a legényes háznál. A válaszadásra adott rövid határidő „nem”-et jelentett. A határidő elteltével megvárták a legény jelentkezését. Ez jót jelentett. Volt, ahol a sikeres lánykérés utáni szombaton este a fiatalok együtt mentek a paphoz kikérdezésre.
Szavak helyett jelek is szolgálhattak válaszként. Ha a legény „ott felejtette a szűrét” a lányos háznál. Ha aztán „kitették a szűrét”, az elutasítást jelentett.
Manapság a lakodalommal kapcsolatos népszokások csak a néprajzi irodalomból ismerhetők meg, hiszen már falun sincs élő emlékezete. Amint a városlakók körében sincs. Pedig a leánykérés a polgári családokban is szokás volt a XX. század közepéig. Nem volt „rituáléja”, lényegében ugyanaz fejeződött ki benne:
az élethosszig tervezett családi élet megalapozása a szülők felelősségtudatával.
Nővéreim életében is nagy izgalommal járó esemény volt. A fiatalok egymás között már megegyeztek, és a lánykérés időpontját is megbeszélték szüleinkkel. Persze a szülők nem a leánykérés alkalmával ismerték meg a fiatalembert és körülményeit. Mégsem volt puszta a formalitás a lánykérés. Egyik nővérem kérőjével például édesapám megállapodott az utolsó, az ügyvédi vizsga letételében, amely nélkül nem lehet szó házasságról.
Középső nővérem izgalmas, anekdotikus történetére jól emlékszem. Jövendőbeli apósa konzervatív úr volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül jön a lányos házhoz, és
ha majd telefonál, akkor minden rendben, jöhet a fia. Csakhogy annyira belemerültek apámmal a beszélgetésbe, hogy elfeledkezett a telefonról.
Elképzelhető, milyen izgalmat keltett ezzel. Ám végül csak megszólalt a telefon…
Harmadik nővérem lánykérése a vészterhes 1944-re esett, amelynek tavaszán udvarlója behívót kapott és a keleti frontra került. Tartalékos légvédelmi tüzértisztként szerencsére nem az első vonalba került. Feltűnt édesanyámnak, hogy nővérem milyen szívesen ment minden reggel helyette bevásárolni. „Szénszünet” lévén, elkísértem. Meglepett, hogy minden reggel betértünk a templomba. Mikor aztán ezt „elpletykáltam”,
ő rögtön tudta, kiért imádkozik a lánya. Választottja aztán megsebesült ugyan, de szerencsére a partizán golyó egyetlen ujját roncsolta csak és sebesültként hazajöhetett.
A leánykérés már megtörtént és október 3-án az esküvő is.
Egészen biztos, hogy a fiatalok házasságkötését megelőző egykor volt szokások elmúltával ma is él és vállalandó feladat a házassági szerelem méltóságáról és megéléséről felvilágosítani őket. Hogy a fiataloknak ne „párjuk” legyen, hanem férjük, illetve feleségük, ahhoz a házastársak szabad és felelős beleegyezésére van szükség. Ki segít nekik a felkészülésben?
Nyitókép: Bihari Sándor (1855-1906): Leánykérés
