Növeld bennünk a hitet, kérik az apostolok a Mestert. (Lk 17,5)
Mi is a hit? „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka. Őseink ebből merítettek bizonyosságot.” A Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz így. (Zsid 11,2–3) A hit hozzátartozik az ember életéhez.
Akár vallásos valaki, akár nem, hit nélkül élni nem tud. A hit és a jövő szorosan összefügg.
A most és majd kapcsolatát jelenti. Mindenki, aki emberi módon él, előre tekint. Nem akar beleszorulni az itt és most korlátai közé. A múlt már megtörtént, élményeit cipelem magammal. A jövő pedig kiszámíthatatlan, bármennyire szeretnénk is tudni, mit hoz a holnap.
Mennyien vannak ma is, akik furcsa módon jósokat keresnek fel, jövendőmondókat: mert nehezen bírják a jelen kihívásait.
Sors bona, nihil aliud – ismerjük a mondást. Szerencse, jó szerencse, s ha ez megvan, nincs szükség másra. De hát a szerencse megfoghatatlan. Forgandó. A hit azonban más. Bizalom. Rá merem bízni magamat másra.
A hit kapcsolat. Ajándék. Kegyelem.
Hit nélkül nincs igazi emberi élet. Tele van a világ körülöttem olyan dolgokkal, eseményekkel, történésekkel, amelyekhez valamiképpen közöm van. Sok mindent meg tudok érteni, fel tudok fogni. Mégis meg kell bíznom abban, hogy az autó, amelybe beleülök, hogy majd háromszáz kilométert autózva célba jussak, úgy jött ki a szervizből, hogy gondosan átnézték.
Nem tudom, csak megbízom a szakácsban, aki elkészíti számomra útközben a megrendelt kacsacombot, hogy nem tesz rá só helyett üvegszilánkokat. És elhiszem, hogy akivel megbeszéltem a találkozót, a háromszáz kilométeres út végén valóban várni fog engem.
A hitnek van tárgya. Tudnom kell, mit hiszek. Ugyanakkor a hit nagyon is emberi magatartásforma. Tudnom kell, hogy ki az, akiben megbízhatom. Pál apostol írja tanítványának, Timóteusnak: „tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze.” (2Tim 1,12)
Ahhoz, hogy megbízhassak, tudnom kell, kiben és miért bízom meg.
A hit nem egyszerűen ismeretanyag. Amiről eddig szó volt, a mindennapok életének hite, bizalma, ami nélkül nem lehet élni. A vallás, a vallásos hit ennél több, mélyebb.
Létezésünk legmélyét, létezésünk egészét érinti. Életünk értelmével függ össze.
A vallásos hit az Isten és az ember kapcsolatáról szól. De újra és újra fölmerül a kérdés: van-e egyáltalán Isten? Vajon nem emberi kitalálás, hogy úgy-ahogy értelmezni tudjuk a világot?
Amikor a Szentírásban azt olvassuk, hogy a teremtésből felismerhetjük a Teremtőt, mindenképpen el kell gondolkodnunk. A Bölcsesség könyvében találjuk ezt a kijelentést: „a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket.” (Bölcs 13,5)
Az Isten-kérdés nem hagyja nyugodni az embert. A létezés ténye kérdéseket vet föl. Az ember feszülten keresi a megoldást,
választ talál a dolgok „hogyan”-jára, de a végső „miért” nem hagyja nyugodni.
Amikor rádöbbenek arra, hogy lehetne úgy is, hogy én nem vagyok, akkor megrendülten meg kell állnom a létezés titka előtt.
Babits Mihály írja az Esti kérdés című versében:
„csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
(…)
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”
Eljuthatok annak a felismerésére, pontosabban: megsejtésére, hogy van Valaki a világegyetem mögött, fölött. Hogy van Alkotó. Hogy van Isten.
De ezzel a titokkal mindennap szembe kell néznem. S az az ember,
aki úgy gondolja, hogy ő nem hívő, az élet válságos időszakaiban nem kizárt, hogy azt mondja magában: Talán mégis!
Aki pedig annyira biztosra állította, hogy igen, ő hisz, ő is meginoghat: Talán mégse!
A hit: titok. A hit: ajándék. Kegyelem.
Természetesen szükség van ismeretekre. Szükség van arra, hogy megismerjem a tanítást, a Jézustól származót, aki beteljesíti az előző évezredek istenkeresését rögzítő Szentírás tanítását. Amikor tanít, tanítványainak az Istenről beszél, aki teremtő, aki gondviselő, aki Mennyei Atya. Szükség van arra, hogy megismerjem Jézus életét, amellyel tanítását hitelesítette.
Kell, hogy tudjam, hogyan teljesedett ki a Jézus Krisztusban hívő emberek élete a mögöttünk lévő évszázadok során.
Kell ismerni a tanítást, amit a keresztény közösség ránk hagyományozott, és lényeges tételeit a hitvallás formájában megfogalmazta. De ez önmagában még nem elég.
Növeld bennünk a hitet! – kérik Jézust az apostolok. Jézus pedig azt kéri tőlük: Jöjjetek utánam! (Mt 4,19–22)
Jézust követni azt jelenti, hogy azonosulok ővele. Hozzá kapcsolódik az életem a keresztség által. Ővele azonosulok, amikor magamhoz veszem az Ő életet ajándékozó testét és vérét az Eucharisztiában. Jézust követni annyit jelent, mint rábízni az életünket. Elfogadni, hogy
a kereszt vállalása, az odaadó emberszolgálat értelmet ad az életnek,
és utat nyit számunkra létezésünk végső értelméhez, az Istenhez.
Szent Ágoston mondja: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned!” (Vallomások)
Urunk, Istenünk: Növeld bennünk a hitet! Te, aki képedre és hasonlatosságodra teremtetted az embert, add meg nekünk, hogy egész életünkben Téged keressünk, és végül megnyugodhassunk Tebenned!
