Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak (Lk 16,10–13). Vagy-vagy. Választanunk kell. Döntenünk kell.
Emberi szokás, azt is mondhatnám, emberi gyarlóság, hogy
először mindig a másik embert nézzük. Nemcsak nézzük, meg is ítéljük.
Először csak magunkban, majd egyre hangosabban kifelé is: kétszínű ember, mondjuk a másikról. Nem lehet eligazodni rajta. Kinek a szolgája? Kinek az ügyét képviseli? A saját pecsenyéjét sütögeti, s ha jobbról fúj a szél, úgy fordul, ha balról, akkor meg amúgy. Nem létezik számára igazság, csak érdek. Nem létezik számára az értékek rangsora, hierarchiája.
Cselekedeteit nem a belső meggyőződés határozza meg, hanem a mindenkori érdeke. Ez a legfontosabb. Az, hogy neki jó legyen. Hogy neki magának haszna legyen belőle. A szolgálat, a másokkal való törődés hiányzik az életéből. De
ne felejtsük el föltenni azonnal magunknak is a kérdést: vajon az én életemben jelen van-e az önzetlen szolgálat?
Képes vagyok-e odaadóan, ha kell, magamat háttérbe szorítva, másokért élni?
Kétszínű ember… Hová tartozik? Melyik oldalon áll? Mert valahová mindenkinek tartoznia kell. Nekem magamnak is.
Jézus döntést kíván. Elhatározást. Követést. Szolgálatot.
Ahogyan múlnak az évek, úgy jön rá az ember, hogy az, amit korábban olyan lényegesnek tartott, tulajdonképpen semmit sem ér.
Ahogy Vörösmarty Mihály írja:
„Kincs, hír, gyönyör?
Legyen bár mint özön,
a telhetetlen elmerülhet benne,
s nem fogja tudni, hogy van szívöröm…”
(A merengőhöz)
Ott él mindannyiunkban a vágy a boldogság után. Szeretnénk, ha elismernének. Szeretnénk, ha szeretnének… Szeretnénk értelmesen, boldogan élni. S közben körülvesz bennünket egy furcsa világ, amit mi, emberek építettünk föl.
Egy olyan világ, amely egyre távolodik a valóságtól. Egy olyan világ, amelyben összekeveredik az igaz és a hamis.
Amiben egyre kevésbé látszik, ki az, aki az életet szolgálja, s ki az, aki egyéni érdekeket keres.
Egy olyan világ, amelyben egyre többen vannak, akiknek a pénz az istene. Egy olyan világ, amelyből – mivel zavarja a mindennapi életet – célszerű kirekeszteni Istent. Olyan világ vesz körül bennünket, amelyben az emberi élet egyre kevésbé számít: egy nagyon szűk érdekcsoport anyagi jóléte és birtoklásvágya felülírja az életben maradásért küzdők, a szó fizikai értelmében véve éhező sok száz millió ember élethez való jogát.
Nem szolgálhatom a pusztítók érdekeit. Döntenem kell: az egyre rafináltabbá váló halálkultúra oldalára állok-e, vagy merem vállalni, hogy az életet szolgáljam minden erőmmel. Úgy, hogy tudomásul veszem az élet törvényeit.
Anómiás világban élünk: olyan világban, amely nem ismeri a törvényeket. Pontosabban:
olyan törvényeket ismer, amelyek a pillanatnyi csoportérdekeket szolgálják a demokrácia álruhájába rejtőzve,
és nem ismeri el, hogy van ennek a világnak minden emberi szavazattól független, természet adta rendje.
A felelősen gondolkodók rájönnek, hogy nem az ember a mértéke önmagának. Az ember önmagában képes fölfedezni a fölötte álló, a teremtett világ egészét átfogó törvényt.
Gimnazista diák voltam, amikor hittanárunk megtanította nekünk Szent Pál szavait, úgy, hogy könyv nélkül kellett tudnunk: „Amikor a pogány
a törvény híján a természet szavára teszi meg a törvényben foglaltakat, törvény hiányában önnön törvénye lesz.
Ezzel igazolja, hogy a törvény követelménye szívébe van írva, amiről lelkiismerete tanúskodik és önítélete is, mely hol vádolja, hol fölmenti.” (Róm 2,14–15)
A törvény követelménye tehát a szívünkbe van írva. Vajon hagyjuk-e, hogy megszólaljon bennünk a lelkiismeret szava?
Amikor Jézus azt mondja, hogy senki sem szolgálhat két úrnak: Istennek és a mammonnak, akkor azt is kérdezi tőlünk, tőlem: kitől várom a biztonságomat? Ki az, akiben valóban megbízom? Vajon elfogadom-e a végtelen Istent, akinek szolgálni érdemes, mert ő az élet Ura, vagy inkább az anyagi világ látszatértékeiben bízom?
Illés próféta fölszólítja az embereket, akik „kétfelé sántikálnak”:
„Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt,
ha pedig a Baal, kövessétek azt.” (1Kir 18,21)
A döntést nem kerülhetjük el. Még akkor sem, ha húsba-vérbe vágó következményei vannak. Nem szeretnék politikai kérdéseket fölvetni, de minden véleménynyilvánítás valamiképpen érinti a közügyeket, a politikát. Adjuk föl az elveinket azért, hogy pénzhez jussunk? Mi ér többet? A becsület vagy a pénz? Pénzért tagadjuk meg a természet törvényeit? Nagyon leegyszerűsítve: pénzért tagadjuk meg, hogy az Isten az embert férfinak és nőnek teremtette? Tagadjuk meg, hogy a magzatnak joga van az élethez? Hosszan sorolhatnám tovább az égető kérdéseket.
Tudom, hogy nem könnyű felelősen döntéseket hozni. De dönteni kell. És
ha Jézushoz tartozom, nem moshatom össze az igazat és a hamisat.
Nem szolgálhatok egyszerre két úrnak. Nem szolgálhatok az Istennek és a mammonnak.
Ahogy Dsida Jenő írja Tekintet nélkül című versének zárórészében, amelyet közel száz évvel ezelőtt fogalmazott meg:
„Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.”
