Ivan Turgenyevnek, az orosz írónak van egy elgondolkodtató írása a Költemények prózában című ciklusában. A címe: A legfelső lény lakomája. „Egyszer a Legfelső Lény elhatározta, hogy lakomát rendez azúr palotájában. Valamennyi erény meghívást kapott a vendégségre. De csak a nő-erények… a férfiakat nem hívta meg… csak a hölgyeket. Nagyon sokan összegyűltek, nagyok és kicsik. A kis erények barátságosabbak és kedvesebbek voltak a nagyoknál, de elégedettség látszott valamennyi arcon – s udvariasan társalogtak egymással, ahogy közeli rokonokhoz és ismerősökhöz illik. Akkor a Legfelső Lény észrevett két szép hölgyet, akik, úgy látszott, egyáltalában nem ismerték egymást. A házigazda kézen fogta az egyiket s odavezette a másik elé. »A jótékonyság!« – mondta, miközben rámutatott az elsőre. »A háládatosság!« – tette hozzá, a másikra mutatva.
A két erény rendkívül elcsodálkozott: amióta a világ fennáll – pedig régóta fennáll – most találkoztak össze legelőször.”
Sokatmondó ez az allegorikus elbeszélés. Jó tett helyébe jót várj! – szoktuk mondani. De a mi világunkból, ebből
az elembertelenedő emberi világból egyre inkább hiányzik a hála,
hiányzik a megköszönni tudás készsége.
Jézus gyógyít. Olyanokat is, akiket betegségük miatt kirekesztettek a közösségből. Leprásokat gyógyít, akiknek messze el kellett kerülniük az embereket, nehogy megfertőzzék őket. Tíz leprásról beszél az evangélium, akik útközben meggyógyultak – Jézus megszólítja őket: Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak. (Lk 17,11–19) De csak egy tért vissza, hogy köszönetet mondjon. A tíz közül csupán egyetlenegy.
Az egyik fontos, elgondolkoztató eleme ennek a történetnek, hogy nem hiányozhat belőlünk a hála. A köszönet. Annyi minden van az életünkben, amiért azt kell, hogy mondjuk: Köszönöm, Uram! Köszönöm, ha fedél van fölöttem. Köszönöm, ha van családom. Köszönöm, hogy nem éhezünk. Annyi minden van, ami másoknak hiányzik, mi pedig ajándékba kaptuk. Köszönet érte.
A másik elgondolkoztató mozzanata ennek az elbeszélésnek, hogy Jézus leprásokat gyógyít. Olyan embereket, akik a szó fizikai értelmében is
ki voltak rekesztve az emberek közösségéből. A társadalom peremére kerültek. Leprások:
undorító a kinézetük, veszélyes a jelenlétük… Jézus őket gyógyítja meg. Azt akarja, hogy egészségesek legyenek. Jézus azt akarja, hogy jól érezzék magukat. Jól érezzék magukat a bőrükben…
Jézus az egész emberrel törődik, szeretné, ha békében élhetne. A másik emberrel a külső megjelenésemen keresztül kerülök kapcsolatba. Nem mindegy, milyen az arcom, a ruhám, az egész megjelenésem. Szokták mondani, ne a külsőt nézzék, hanem a belsőt, a lényeget. De az ember úgy van megalkotva, hogy az érzékszerveinken keresztül vesszük birtokba a világot. S a másik emberrel való kapcsolatunk attól is függ, milyen jeleket adunk önmagunkról.
Jézus ebben segít. Segít, hogy rendben legyünk önmagunkkal. Segít, hogy harmóniában legyen az életünk. Segít ahhoz, hogy mások elfogadhassanak bennünket.
De egyáltalán nem mindegy, hogy hálás vagyok-e Neki ezért.
Észreveszem-e, hogy a betegségeimből Ő gyógyít meg.
Természetesnek veszem-e, azt gondolom-e, hogy csak úgy, „magától” történt velem minden, vagy érzékeny vagyok-e arra, hogy valaki törődött velem?
A Jézus előtt arcra boruló ember, akinek Jézus visszaadta a teljes élet lehetőségét, hálát adott. Jézus pedig küldi őt: Menj! – Az emberek közé küldi őt – tanúságtevőnek. S hozzáfűzi: Hited meggyógyított téged!
Él-e bennem a hit, hogy Jézus az Úr, akinek jósága meg tudja változtatni az életemet? Van-e bennem bátorság, hogy kiáltsam: Jézus, Mester, könyörülj rajtam?
Mennyi mindent meg kellene tanulnunk! Meg kellene tanulnunk kérni. El kellene fogadnunk, hogy mindannyian valamiféle betegséggel küzdünk. Hiányzik belőlünk valami, esendők vagyunk, viselkedésünk sokszor elriaszt másokat. El kellene fogadnunk, hogy valamennyien segítségre szorulunk. Gyógyításra, hogy gyógyulni tudjunk. Ki kellene mondanunk bátran, őszintén:
Jézus, Mester, könyörülj rajtam! Légy jóságos hozzám! Segíts, hogy ne kelljen a peremre szorulva élnem. Segíts, hogy el tudjanak fogadni engem az emberek.
Magamtól erre nem vagyok képes.
És legalább annyira fontos, mint a kérés, hogy tudjam kimondani őszintén: Uram, köszönöm!
Életünk végéig gyakorolnunk kell a kérést és a köszönetet. Vajon átsugárzik-e az életünkön, hogy hittel fordulunk ahhoz, aki egyedül képes arra, hogy ezt a beteg világot meggyógyítsa?
Van még feladatunk bőven. Generációk nőnek föl utánunk. Mennyire fontosnak tartjuk, hogy korszerű ismeretekkel rendelkezzenek. Hogy értsenek a számítógépek világához. Hogy jártasak legyenek a művészi tornában, hogy jól teljesítsenek a sportban, hogy tudjanak hangszeren játszani, hogy meglegyen mindenük, ne nélkülözzenek, ne hiányozzék nekik az, amiről mi gyerekkorunkban talán még álmodni sem mertünk. Igényesek vagyunk, jó iskolát szeretnénk, amely biztosítja majd, hogy a gyermekek minél jobban boldoguljanak.
De vajon megtanítjuk-e őket arra, hogy sok minden van, ami nem jár csak úgy magától. Kérni kell.
S ha megkapják, akkor nem egyszerűen illő csupán, hogy köszönetet mondjunk. Emberségünkhöz hozzátartozik az őszinte köszönet. A hálaadás.
Ehhez kérjünk erőt magunk és az utánunk következő nemzedékek számára az Úrtól. Attól, aki a meggyógyult és köszönetet mondó lepráshoz így szólt: Menj, hited meggyógyított téged!
