A XX. századi magyar művészettörténet egyik legizgalmasabb, mégis méltatlanul elfeledett alakja Anton Prinner, akinek életműve máig alig ismert hazánkban. Eddig mindössze egyetlen önálló múzeumi kiállítása volt Magyarországon, 2007 tavaszán az Ernst Múzeumban. Ennek egyik oka, hogy fiatalon elhagyta az országot és Franciaországban keresett lehetőséget a művészi kibontakozásra.

Az Epreskerti Kálvária és a Parthenón-fríz Terem két, egymáshoz egészen közeli helyszínén az elmúlt bő évtized szorosan összefüggő munkáiból mutatott be válogatást Menasági Péter. Már a kiállítás címe is elmélyedésre késztet. A Pilinszky János verséből idézett mondat archaikus szóhasználata több értelmezési lehetőséget is megenged. 

Két női sors, két különböző életszakaszt idéz meg. Markó Luca és Martin Wanda lehengerlő fotómunkái visszaveszik a tekintet birtoklását a saját testük felett, és képesek a lélek gyöngeségeit és erősségeit, kétségeit és bizonytalanságait a test felszínére csatornázni, miközben kísérletet tesznek arra, ami a modern társadalomban szinte lehetetlen – látszani és létezni mások tekintete nélkül.

A kocka el van vetve – mondta Julius Cesar, amikor seregével átkelt az észak-itáliai Rubicon folyón. Szállóigéje Bartha Máté szájából is elhangozhatott volna – Kockavető című tárlata nagy dobás.

A XX. századi magyar művészet kiemelkedő alakja. A krisztusi korban ((1908–1941) eltávozott alkotó, aki már életében, majd halála után is a szentendrei fiatal művészek példaértékű mestere, szellemi vezére volt, alig másfél évtized alatt hozta létre máig ható életművét. 

Bár művészeinket gyakorta jellemzi deviáns, antiszociális viselkedés, szerencsére az csak ritkán torkollik tettleges erőszakba. Az alább jellemzett festők azért voltak igazán különlegesek, mert képeiken lényük sötétebb oldalát sem titkolták, s azért is, mert igaz bűnbánatukban olykor a vallásos festészet legszebb lapjait írták, mint az irodalomban Villon, Verlaine, Balassi és Ady. 

Míg a mesterséges intelligenciának eddig is számos felhasználási módja volt a keresési motoroktól, a Covid-diagnózisig, a fordítóprogramoktól az ételrendelésig, addig a művészeti színtérben való megjelenése azt mutatja, hogy alapvető és nagyon mély átalakulás zajlik, amely az ember ontológiai mélystruktúráját is áthatja.

A szentendrei Czóbel Múzeum idén tavasszal megnyitott Mágikus kör című kiállítása a Két Paletta és Paletták után a czóbeli életmű újabb aspektusait állítja középpontba.

Aimee McCrory díjnyertes sorozata az alkotó saját, több mint négy évtizedes házasságát állítja középpontba, feltárva az együtt öregedés örömeit és kihívásait. Őszinte és intim pillanatokon keresztül mutatja be a házasság dinamikáját, s finom humorral és méltósággal közelíti meg az öregedés témáját.

Odilon Redon a francia szimbolista festészet egyik legkülönlegesebb alakja. Életművében visszatérően jelenik meg a spiritualitás, az álomszerűség és a transzcendencia témája, maga Buddha is. Ám képei nem a történelmi Buddha alakját ábrázolják hűen, sem az ázsiai ikonográfiát nem követik pontosan. Számára Buddha az emberi lélek spirituális kibontakozásának és a tudat ébredésének képi megtestesítőjeként jelenik meg.

Várady Róbert Várfok Galériában rendezett kiállítása összegző áttekintést nyújt a művész munkásságáról a kilencvenes évek közepétől készített alkotásaitól a legfrissebb művekig. Az intellektuális alkotót filozófiai és irodalmi textusok inspirálják, amelyekből kiindulva vásznain létkérdéseket feszeget. A széles paletta jól reprezentálja festészetének állandóságait és változásait.

Eleanor Macnair művészetének középpontjában a fényképek újraértelmezése áll, ám egy meglepő csavarral: ikonikus fotókat rekonstruál Play-Doh gyurmával. Munkái egyszerre reflektálnak a vizuális kultúra ikonográfiájára és a hétköznapi anyagok erejére, miközben megkérdőjelezik a fotográfia autentikusságát.

Az Országút Galériában, az Eötvös10 emeletén kiállított sorozat képei egyedi módon foglalkoznak a holdra szállással, a Marson feltételezhető élet kérdésével, az űrkutatás és az űrutazás témájával. A vásznakon tudományos-fantasztikus, időnként meghökkentő, mégis gyakran ismerős képek újszerűen elevenednek meg.

Szinte egyidejű, XIX. század végi létrejöttük óta Amerika és a személyautó elválaszthatatlanul összefügg. A gyors innováció korszakában született autó forradalmasította a mozgást, új szabadságot és sebességet biztosítva, míg a fényképezés dinamikus médiumként jelent meg a haladás és az átalakulás megörökítésére.

Agyafúrt trükkel kerülte meg az örök fiatalság iránti fölösleges és reménytelen nosztalgiát: a kilencvenéves Lux Antal a frissességre hagyatkozik, ami nemcsak valószerűbb, életkortól független, de bizonyíthatóan – bizonyítja folytonosan – sokkal produktívabb: mindegyre alkotásra ösztönzi, és a művek sora igazolja az alkotói gondolkodás eleven gazdagságát, invenciózusságát, eleganciáját.

A retro korát is éljük. Egyre többen tekintenek nosztalgikus hangulattal a hetvenes-nyolcvanas vagy éppen a kilencvenes évekre, amikor „még minden szebb volt”. Persze, van, akinek jelenünk jelenti a szépet, és nem vágyakozik vissza. Hogy Bereczki Kata visszavágyódik-e, nem tudom, de saját gyermekkori élményeit felidéző festményei ezt sugallják.

Sylvia Plachy (1943) magyar származású, New Yorkban élő fotográfus. André Kertész barátjaként azon kevesek egyike, akik a humanista fotográfia hagyományát a XXI. században hitelesen és korszerűen képviselik. 

Az ex- „kilépésre”, „elhagyásra” utaló latin eredetű elöljárószó konkrét vizuális formában egyetlen X jelben szerves része kozmikus szobrainak és azok nevének is. A művész teret hoz létre, mozgásformákat ír le és a világban való helyünket, az univerzumhoz való viszonyunkat teszi próbára a szobrain keresztül.

Időről időre kiállítások miatt látogatok el a budai hegyek között található Klebelsberg Kultúrkúriába.  Részt vehetnék itt filmvetítéseken, zenés-táncos vagy színházi esteken is, ha nem a képzőművészet élvezne nálam prioritást. 

A művész lényege a kíváncsiság, ez az egyik legfőbb ismérve, így nem meglepő, hogy a művészet szorosan összekapcsolódik a megismeréssel, és nem is kérdés, hogy nagy mértékben hozzájárult a felvilágosodás eszméjéhez. Hiszen az alkotó vizsgál, darabjaira bont, és megkérdőjelezi a magától értetődőt.

Berze Imre szobrászművész 2007-ben a Kolozsvári Képző- és Iparművészeti Egyetem monumentális kerámia-üveg-fém szakán szerzett diplomát. 2021-ben kezdte doktori (DLA) tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, s közben az egyetem Sepsiszentgyörgyi kihelyezett tanszékén szobrászatot oktat.

Egyike azoknak a fiatal alkotóknak, aki a kortárs művészet előzménytörténetét kutatja, használja és rendezi újra saját életművében. Makkai-Kovács Beatrix a modernizmusból átívelő gesztusfestészetet érzi leginkább a maga világához közelállónak, így – elhagyva korábbi figuratív korszakát – színek és felületek, rendezését, átstrukturálását kíséri figyelemmel, festi és építi.

Nyomon vagyok az eltűnt hiány nyomában – írja Lenkey-Tóth Péter Az eltűnt idő nyomában című írásában. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyedi lenyomatok, apró napi érzékelések, megkopott, „eltűnt” képek, például a középkori galatinai freskók nyomainak letapogatásából megszületik az általános.