Albert Marquet (1875–1947) neve a fauvizmushoz kötődik, de életműve jóval túlmutat ezen a mozgalmon. A Matisse köréhez tartozó fiatal festő a századforduló fauve kísérletei közepette kezdte pályáját, amikor a színek felszabadítása és az expresszív kifejezés uralta a francia festészetet. Marquet azonban hamar elfordult a harsány kontrasztoktól és a dekoratív túlzásoktól, művészetében a mértékletesség, a fény finom átmenetei és a tér harmonikus rendje váltak meghatározóvá.
Festészete így a fauvizmus vibráló energiáit egyre inkább a posztimpresszionizmus nyugalmával és kiegyensúlyozottságával ötvözte. Útja e két irányzat között nem csupán stílusfejlődés, hanem szemléleti átalakulás is volt, a természet hűséges, mégis érzékeny megfigyelése vezette el ahhoz a „szelíd fényhez”, amely egész életművét áthatja.
Bordeaux-ban született, Párizsba költözve az École des Beaux-Arts növendéke lett, ahol Henri Matisse-szal együtt tanult Gustave Moreau műtermében. Kettőjük barátsága egész életükön át tartott, és kölcsönösen hatottak egymásra. A századforduló Párizsában bontakozott ki az a művészi közeg, amelyben a fiatal festők – köztük André Derain, Maurice Vlaminck és Raoul Dufy – a színek erejét keresték az akadémikus formák helyett.
Marquet az 1905-ös Őszi Szalonon állított ki először a fauvistákkal együtt. Ekkor készült művei, mint például a Le Pont Saint-Michel még erőteljes, élénk színű kompozíciók voltak. Ugyanakkor visszafogottsága már ekkor megkülönböztette őt a társaitól: színei nem harsányak, inkább harmonikusak, a kompozíció pedig szinte klasszicizáló fegyelmet mutat.
Marquet festményét nézve óhatatlanul eszünkben jut Tihanyi Lajosnak, a magyar Nyolcak csoport egyik legmarkánsabb alakjának A Pont Saint-Michel Párizsban című festménye. Tihanyi 1908–1909 körül Párizsban ismerkedett meg a fauvizmussal. Marquet és Tihanyi ugyanabból a nézőpontból ábrázolta a Szajna partját és egy párizsi hidat. Marquet képe kiegyensúlyozott, visszafogott színvilágú: a szürkék, barnák és halványzöldek harmóniája uralkodik, a jelenet atmoszféráját finom fények határozzák meg. A kompozíció nyugalmat és líraiságot sugároz; a tér ábrázolása reális, a perspektíva pontos, a színek nem torzítják a valóságot, hanem érzékeltetik a párizsi napfény derengését. Ezzel szemben Tihanyi Lajos 1908-as párizsi városképe a fauvizmus szellemében született. A színek itt önálló életet élnek: a kék víz, a rózsaszín járda, a narancs és sárga házfalak nem a természet utánzatai, hanem a festő szubjektív érzelminek kifejezései. A kontúrok vastag fekete vonalakkal rajzolódnak ki, a formák kissé torzítottak, a tér laposabb és dekoratívabb. A látvány dinamikus, szinte lüktető, a modern város zaja, ritmusa és energiája uralja a képet. A két festmény közötti különbség így nem pusztán stílusbeli, hanem szemléletbeli is. Marquet a városi életet csendes megfigyeléssel, Tihanyi viszont belső azonosulással és expresszív átéléssel ábrázolja. Míg Marquet a pillanat atmoszféráját rögzíti, addig Tihanyi a város szellemiségét és saját modernitás-élményét festi meg. Marquet példája inspirálhatta Tihanyit arra, hogy a látványt ne leírja, hanem újrateremtse a fauvizmus színeinek és az expresszív formaadás eszközeivel.
Az 1910-es évektől Marquet fokozatosan eltávolodott a fauvizmustól. Stílusa letisztult, a színek gazdagságát a tónusok finomsága váltotta fel. Műveiben a fény, a víz és az atmoszféra szerepe egyre fontosabbá vált. Festményei sokszor szinte monokróm hatásúak, mégis vibrálnak az élet és mozgás finom rezdüléseitől. A Szajna partja, a hidak és a város látványa életének visszatérő témája lett. Képein Párizs ködös reggelei, a víz tükröződése, a hajók lassú mozgása egyfajta belső derűt sugároznak. Ilyen műve például a Le Pont Neuf hóesésben, amely Párizs legrégibb hídját ábrázolja téli, havas környezetben. A folyó partján és a hídon apró, sötét alakok mozognak, a távolban pedig a párás levegő elmosódott formái jelzik a városi ködöt. A színhasználat visszafogott: szürkésbarna, okker és zöldes árnyalatok uralják a képet, amelyeket a hó fehérje és a víz hideg zöldje élénkít. A tónusok közötti finom átmenetek a levegő párásságát, a téli fény szóródását érzékeltetik. Ez a fajta atmoszferikus érzékenység Marquet sajátos stílusjegye, amely a francia impresszionizmus örökségét továbbviszi, ugyanakkor visszafogottabb, meditatívabb hangulatban. A fák téli csupaszsága, a járókelők apró mozdulatai és a folyó lassú áramlása együttesen egyfajta csendes melankóliát sugallnak.
Marquet életében az utazás kulcsszerepet játszott. Gyakran dolgozott a Földközi-tenger partvidékén, Észak-Afrikában, Algériában és Tunéziában. A mediterrán táj inspirálta képei a fény új dimenzióit tárják fel. Az Algír kikötője vihar után című festmény felső részét a tágas égbolt uralja, amely alatt a tenger és a kikötői építmények horizontális sávokban rendeződnek el. Marquet gyakran alkalmazott ilyen nézőpontot, hogy a tenger tükörsima felületét és a hajók mozgását egyszerre tudja ábrázolni. A kompozíció kiegyensúlyozott, a jobb oldalon sötétebb, ipari részletek – daruk, gőzhajók – ellensúlyozzák a bal oldali nyitott vízfelület világos tónusait. A part menti vöröses tetős épület előtérbe helyezése mélységet és emberi léptéket ad a jelenetnek. A festmény színvilága visszafogott, harmonikus. A kékes és szürkés árnyalatok uralkodnak, melyeket a vörös tető és a füstoszlopok meleg tónusai törnek meg. Marquet finoman érzékelteti a fényt, nem a napfény erejét hangsúlyozza, hanem a levegőben oldódó párás, derengő hangulatot. A víz tükröződései egyszerű ecsetvonásokkal készültek, mégis természetes hatást keltenek. A festményen látható apró emberalakok visszafogottan, mégis lényeges szerepet töltenek be. Egyrészt mértéket és arányt adnak a kompozíciónak, általuk érzékelhető, milyen hatalmas a tenger, a hajók és a kikötő világa. Másrészt ezek a figurák életet visznek a látványba: mozgásuk és jelenlétük a mindennapi tevékenységek ritmusát idézik meg. Így a kikötő nem pusztán ipari táj, hanem élő, lüktető környezet. Az apró alakok elvesznek a tágas térben, mégis otthonosan mozognak benne. Ez a látásmód a XX. század eleji festészet egyik fontos üzenete: az ember a civilizáció része, de már nem annak ura. Az apró emberalakok tehát nem főszereplők, hanem viszonyítási pontok, akik révén a kép egyszerre marad emberi és tágas, lírai és reális.
A második világháború idején Marquet visszavonultan élt La Frette-sur-Seine-ben, ahol 1947-ben halt meg. Késői művein a színek tovább lágyultak, a formák egyszerűsödtek. A képek meditatív hangulatot árasztanak. A festő mintha feloldódna saját látványvilágában, minden mozdulat, minden tónus a belső béke kifejezője. Marquet La Frette című tájképe a vízparti városrészletet finom, ködös atmoszférában ábrázolja. A kép előterében a víz tükre szinte egybeolvad az ég halvány tónusaival. A festő a víz felszínén tükröződő épületeket és a partot rendkívül lágy ecsetvonásokkal jelenítette meg, így az egész kompozíciót áthatja a csend és nyugalom érzése. A háttérben elmosódott dombok és házak tűnnek fel, amelyek a levegőperspektíva hatását erősítik. A színek dominánsan hidegek – a kék, a szürke és a halványzöld árnyalatai –, ami tovább fokozza a hűvös, párás hangulatot. A kompozíció horizontálisan tagolt: az ég, a város és a víz három sávban helyezkedik el, kiegyensúlyozott, harmonikus szerkezetet teremtve. A kép legfőbb értéke az atmoszferikus festésmód, amely Marquet-t az impresszionizmushoz köti, ugyanakkor a visszafogott színezés és a nyugalmat sugárzó kompozíció már a posztimpresszionizmus felé mutat.
