Nem pusztán tematikus áttekintést adott a tanácskozás, hanem módszertani és fogalmi önvizsgálatra is késztette a résztvevőket, mit jelentett és mit jelenthet ma a mágikus realizmus és a szürrealizmus abban a térségben, ahol a képi képzelet szabadsága gyakran kényszerpályán mozgott.

Nyitóelőadásában Révész Emese Dürer születésének ötszázadik évfordulója alkalmából 1971-ben tartott megemlékezéseket idézte fel, amikor Európa-szerte egyszerre ünnepelték a mestert és fedezték fel újra a grafika erejét. Előadása megadta a konferencia alaphangját azzal, hogy rámutatott, a mesterségbeli tudás, az archaizálás és a metaforikus gondolkodás miként találkozott a hetvenes évek grafikai nyelvében. A Dürer-emlékév mint történeti csomópont egyszerre rajzolta ki a magyar grafika nagy generációjának szimbolikus lezárását és egy tágabb, régiós párbeszéd lehetőségét.

Következetesen bontották le a mágikus realizmus és a szürrealizmus gyakran összemosott fogalmait a nemzetközi szekciók előadásai. Különösen termékenynek bizonyult az a megközelítés, amely a két irányzatot nem stíluscímkeként, hanem eltérő világértelmezési stratégiákként kezelte. A lengyel, horvát és szlovák példák, Mieczysław Wejman metaforikus rézkarcaitól Albín Brunovský pedagógiai és művészi örökségéig, azt mutatták meg, miként vált a grafika médiuma a hallgatás, az elfojtás és az allegorikus kritika egyik legérzékenyebb hordozójává a szocialista korszakban.

Narratívára és ikonográfiára került a hangsúly a magyar előadásokban. Kondor Béla, Szabó Vladimir, Engel Tevan István vagy Somogyi Győző életművének újraolvasása rávilágított arra, hogy a mágikus és szürreális elemek nem menekülési útvonalat, hanem a valóságismeret sajátos, gyakran kegyetlen formáját jelentették. A folklór, a vallásos hagyomány, a groteszk és az apokaliptikus víziók egymásba játszása a korszak egyik alapélményét, a történelmi kiszolgáltatottság tapasztalatát formálta képpé.

 

A második nap tematikája szűkebb fókuszt kapott, a nemzetközi horizont helyét átvette a Rékassy Csaba köré szerveződő értelmezési tér. Révész Emese előadása, A mesemondó és a megfigyelő. Rékassy Csaba mágikus realizmusa tudatosan tágította a hazai szakirodalomban megszokott fogalmi kereteket, és új fényt vetett Rékassy munkáira, nem a Kondor utáni árnyékban mozgó grafikus jelent meg, hanem az önálló gondolkodó, aki a részletekbe sűrítette a történetmesélés és a mitikus időérzékelés minden finomságát.

Madár Mária a hidegháború és az űrverseny motívumain keresztül mutatta meg, hogy a korszak jelenségei – a kozmonauták, rakéták és bolygók – valójában a kétely szimbólumai is. A csillagok közé emelt optimizmus mögött ott bujkált a bizonytalanság és az irónia. Különösen izgalmas volt az a párhuzam, amely Ágotha Margit középkori kozmográfiáit a modern technikai világképpel állította szembe, mintegy jelezve a mágikus realizmus gyakran a régi tudás rehabilitációján keresztül reflektált a jelenre.

Képiró Ágnes előadása finoman visszavezette a hallgatóságot Szolnokra, a Szolnoki Művésztelep hagyományos és mégis eleven közegébe. A szolnoki kötődések feltárása túlmutatott a helytörténeti adalékokon, világossá vált, hogy a művésztelep nem csupán fizikai helyszín, hanem szellemi közeg, amelyben a grafika a festészeti dominanciája ellenére folyamatosan jelen tud lenni. Gácsi Mihály hosszú szolnoki évei, majd Ágotha Margit és Rékassy Csaba lazább, de tartós kapcsolódása a telephez jól mutatta a centrum és periféria közti átjárhatóságot a korszak magyar művészetében.

Horváth Gyöngyvér statisztikai alapú recepciótörténeti elemzése módszertanilag is új színt hozott a nap programjába. A Kondor- és Rékassy-életmű recepciójának adataiból bontakozott ki, hogyan épül fel egy posztumusz mítosz, és hogyan feledkezik meg a szakma lassan, de biztosan valakiről, aki pedig ugyanabban a ligában játszott. Itt kézzelfoghatóvá vált, hogy a kánon nem örök érték, hanem történeti konstrukció.

A második délelőtti szekció Gácsi Mihály és Ágotha Margit életművének részletezőbb vizsgálatát hozta. Kostyál László Gácsi Mihály zalaegerszegi éveit idézte fel, ahol az alkotó ereje teljében a groteszk és a líra között egyensúlyozott. Rosta Regina Ágotha Margit Brecht-illusztrációinak elemzésével arra mutatott rá, miként válhatott az irodalmi adaptáció a mágikus realista látásmód egyik kitüntetett terepévé. Szőnyeg-Szegvári Eszter előadása pedig a köztéri és murális munkák felől tágította a grafikáról alkotott képet, rávilágítva arra, hogy a grafikus identitás a korszakban sokkal összetettebb volt, mint azt a műfaji kategóriák sugallják.

Igazi csúcspont azonban kétségtelenül a záróprogram volt. Ritka és üdítő gesztus, amikor egy konferencia nem pusztán beszél a műtárgyakról, hanem szó szerint leteszi őket az asztalra. Képiró Ágnes és Szebenyi Nándor, a múzeum munkatársai olyan természetességgel és magától értetődő szakmai magabiztossággal vezették be a résztvevőket a gyűjtemény egyes darabjaiba, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne közel hajolni, részleteket nézni, kérdezni és vitatkozni. A kézzel fogható műtárgyélmény egészen másfajta beszélgetéseket indított el, mint az előadótermi diskurzusok, hiszen egy-egy grafika előtt állva elcsendesedett a terminológia, és előtérbe került a látvány, a vonal, a papír és a technika. A résztvevők kisebb csoportokban gyűltek össze, spontán beszélgetések alakultak ki, amelyekben nem érvényesült semmiféle rangsor, muzeológus, egyetemi oktató és doktorandusz egymás mellett állva más-más részlethez hajolt közel, és ki-ki a maga kérdését fogalmazta meg, azt, amelyet éppen az adott grafika hívott elő belőle.

 

Ez a zárás mintha visszacsatolta volna az egész konferenciát ahhoz, amiről valójában szólt, a grafikához, mint intim, kézhez kötődő műfajról, és a mágikus realizmushoz, mint olyan látásmódhoz, amely a közvetlen tapasztalatból indul ki. A Damjanich János Múzeum vendéglátása ebben a gesztusban érte el igazi teljességét, nemcsak teret, időt és figyelmet adott, hanem valódi találkozást a művekkel. Vendégként és visszatérő megfigyelőként nehéz lett volna ennél meggyőzőbb képet kapni arról, mit jelent egy jól működő múzeumi közeg. A második nap végére nemcsak a konferencia zárult le, hanem megerősödött az az érzés is, hogy Szolnokon a grafika nemcsak kutatási téma, hanem élő, megosztható tapasztalat.

 

Fotók: Damjanich János Múzeum sajtóképek.