Péterfy Ábel képei a magától értetődőség festményeinek mutatkoznak, de éppen emiatt is tudhatjuk, hogy mesterségbeli tudás rejlik abban, ahogy a festő a látványt képpé alakítja, hogy éppen azt a jelenetet, részletet, a szem számára még felfogható részt teszi fel a vászonra, amely az egész érzetét kelti. Festményei így ’pars pro toto” képek, a teljességet képesek megjeleníteni.
„A tájtapasztalat gyakran összekapcsolódik a természeti szép élvezetével” – írja Radnóti Sándor, és Péterfy Ábel festményein ehhez intenzív és elementáris léttapasztalat is tartozik, amellyel képei szinte ugyanazt a meghatározatlan, végtelenre utaló érzést tudják kiváltani, mint a táj szemlélése: egzisztenciális és esztétikai (szépség) tapasztalatunk rendkívüli hasonlósága találkozik befogadói mivoltunkban, amely közös emberi tapasztalat.
Mindamellett, hogy a táj és a természet témája több évszázados festészeti hagyományhoz kapcsolódik, Péterfy Ábel festményei radikálisak: ez a tradíció radikálissá vált, válik a digitalizált, mesterséges, elektronikus világban, mert ellenemegy, ellenemond ennek a művileg alkotott műuniverzumnak. Nem városi neon- vagy kékfényeket, nem fényezett autófelületeket, nem zsúfolt utcai jeleneteket fest, hanem a vizet, a vitorlákat, a havas hegyeket síelőkkel, a szabad jégen korcsolyázókat, a szabad térben mozgókat, az ég fedte pályán teniszezőket: a tájban az embert is megjeleníti, de nem mellékszereplőként, hanem mellérendeltként, ekként egyenrangúnak tekintve őket.
Sajátos ez a látás- és megközelítésmód, hiszen így nem alkalmaz staffázst, nincs melléktéma, hanem minden főtémaként jelenik meg, anélkül, hogy ez zavart okozna a képmezőn. Sőt, inkább áttekinthetővé válik a képsík azáltal, hogy egyéni ritmust, ismétlődéseket hordoz a tárgyak, figurák és az „üres helyek” között. Ezzel olyan festői-festészeti világot hoz létre, amelyet áthat a harmónia, arányosság, és ezáltal lesz széles, tágas a horizont. Mindez könnyedséggel, magától értetődőn jelenik meg a képfelületen, de valójában ez a komolyság könnyedsége vagy a könnyedség komolysága, mert láthatóan átgondolt képszerkesztést, festészeti gondolkodást tükröz. A tengert ábrázoló festményén a lelassuló vízhullámon áttetsző homokfelület megfestése vagy a Brueghel-kép – Vadászok a hóban (Jagers in de Sneeuw),1565 – parafrázisa bepillantást enged abba, hogy a tudatosság, a kreativitás, a hagyomány tisztelete és az egyéni invenciók hogyan szövődnek össze nemcsak ezeken, de más formában és megjelenésben többi képén is.
Csendes, visszafogott humor is megjelenik a derű és az öröm mellett Péterfy Ábel festményein: a fektetett nyolcas végtelenített útján ballagó tehenek humoros és sokrétű szimbolikája ennek a legegzaktabb megjelenítése, vagy például a tajcsi-sorozat képein is átsugárzik. Ebből a nézőpontból érzékelhető leginkább, ahogy a belső tapasztalatot a személyiség képi retorikájával és optikai tapasztalatával össze tudja kapcsolni.
Ahogy minden festészetnél, úgy Péterfy Ábel munkáinál is megkerülhetetlen a színek és a fény megjelenítésének kérdése-megoldási lehetőségei. Képei legtöbbjén a fény áthatja az egész képfelületet: nem tudjuk pontosítani a fény forrását, de érzékelhető valamiféle átragyogás, átfénylés a képmezőn, amely az egész képet áthatja, megvilágítja (vagy éppen áttetszővé teszi, például az uszodás képeken). A színek használatánál az élénk, tiszta színeket részesíti előnyben, közülük is – témái által is meghatározóan – a kék színt, és szinte a kék összes változatát, árnyalatát, rezdülésnyi módozatait. A Balaton vízfelületének változatosságát és egyben mindannyiunk emlékezetében élő sajátos türkizkékjét-zöldjét ismételhetetlen pontossággal, rezonanciával festi meg.
A magyar művészettörténetben Egry József kapta „a Balaton festője” állandó jelzőt. Úgy vélem, ezt kiegészíthetjük azzal, hogy Egry „a Balaton festője a XX. században”, mert ez az epitheton ornans láthatóan így módosul: „a XXI. században Péterfy Ábel a Balaton festője”.
Péterfy Ábel festményein maguktól értetődőnek tűnő témák jelennek meg: a Balaton vize-jege, tájai, vitorlásai, korcsolyázói, az uszoda kifeszített víztükre, felrajzolt csíkozású medencéje, teniszpálya játékosokkal, madarak vonulása az égen: a természetes élettér teljessége. Azonban elgondolkodtató, hogy mindez látszólagos evidencia, a képek felszíne csupán, mert valójában nem tájképeket vagy életképeket fest, nem realista vagy naturalisztikus ábrázolásmódot alkalmaz, hanem festményeinek tárgyaival, témáival a végtelenre és a határtalanra utal.
Festészetére jellemző a vizuális narráció, de túl is lép a narratív festészet határain, „megállítja az időt”, időtlen, időn túli jeleneteket fest. Az a festés- és szemléletmód, ahogyan az élénken élő színek, hangulatok, mozdulatok, autentikus és lényegi lét felvillantásai megjelennek képein, az közvetlenül láthatatlan, Péterfy Ábel festményein mégis érzékelhetővé válik.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
Péterfy Ábel Élettér című kiállítása június 7-ig látható a Tihanyi Bencés Apátsági Múzeum Galériájában (8237 Tihany, I. András tér 1.).
