Mi történik valójában a művészeti piacon?

Van egy szó, amit ma előszeretettel dobálnak: „kortárs”. És ezzel együtt egy félreértés is, ami már szinte dogmává vált. Ma, ha valaki meghallja, hogy kortárs művészet, szinte automatikusan az absztraktra gondol. Mintha csak az lehetne érvényes. Mintha ami érthető, ami felismerhető, ami a természetből táplálkozik – az már nem lenne „elég modern”.
Ez nem egyszerű tévedés. Ez torzítás. A kortárs nem stílus. A kortárs idő.
És mégis: ma egy egész piac épül arra, hogy ezt elhitesse az emberekkel.

Mert a mai művészeti világot egyre kevésbé a művészet vezérli. Sokkal inkább a marketing.
Nem az a kérdés, hogy mi jó. Hanem az, hogy mi eladható.

 

Hol tart ma a magyar képzőművészeti piac?

A válasz egyszerű és kegyetlen: ott, ahol a marketing mondja. A galériák jelentős része nem felfedez. Nem kockáztat. Nem épít. Hanem kiválaszt, szűr. És ami a legfontosabb: pozicionál.
Az „ismeretlen”, de tehetséges művészeket gyakran már az ajtóban elutasítják – nem azért, mert nem elég jók, hanem mert nem elég „eladhatók”. A kurátorok nem értelmeznek – csomagolnak. A díjak nem jutalmaznak – kommunikálnak. Ez nem feltételezés. Ez a mindennapi tapasztalat.

Nézzük meg, mi történik egy átlagos megnyitón. A kurátor megszólal. A szöveg szép – filozofikus, rétegzett, tele referenciákkal. A közönség bólint, tapsol, ámuldozik. De aki tényleg ért hozzá, az csendben fanyalog. Mert amit hall, az nem művészetértés – az retorika. Filozófiai fejtegetés, amelynek semmi köze a vászonhoz, a festékhez, az ecsetvonáshoz. Az az érzése az embernek, hogy nem műértőt hallgat, hanem egy profin felkészített előadót, aki bármilyen témában ugyanolyan magabiztosan állna a pódiumon. Nem a művet magyarázzák – hanem a közönséget győzik meg.

Ez már nem kritika. Ez befolyásolás. A közönség befolyásolása. A gyűjtők befolyásolása.
A vásárló nem azt veszi meg, amihez kapcsolódik. Nem azt, ami megérinti. Hanem azt, amiről elhitetik vele, hogy jó befektetés.

Hol marad az ösztön?

Hol marad az a pillanat, amikor egy kép előtt megállunk, és egyszerűen csak érezzük, hogy „ez kell”?

Eltűnik. Szépen, lassan, észrevétlenül.

És vajon mindig szabad akaratból mondják? Vagy néha nyomás alatt? Mert az elvárás adott: ezt a művet éltetni KELL. El kell adni. A galériának érdeke fűződik hozzá. A rendszer elvárja a lelkesedést – és a lelkesedés meg is érkezik, szépen becsomagolva, filozofikus köntösben. A kérdés csak az: van-e valaki a teremben, aki csendben azt gondolja – én ezt nem látom?

 

A mesterség mint gyanús fogalom

Mikor vált gyanússá a tudás? Mikor lett a tanult mesterség kevesebb, mint egy gondolat? Nézzük meg a művészeti iskolákból kilépő fiatalokat. Túlnyomó többségük absztrakt műveket készít. Miért? Mert azt látják maguk körül? Mert azt tanították nekik, hogy az eladhatóbb? Vagy mert az egyszerűbb? Mert fel kell tennünk a kérdést: meg tudnak-e rajzolni egy egyenes templomtornyot? Ismerik-e az árnyékok vetületét? Tudnak-e térben ábrázolni, perspektívát kezelni, fényt és árnyékot úgy egyensúlyozni, ahogyan azt a klasszikusok tudták?

És ha nem – akkor miért nem? Lehet, hogy a tanáraik sem tudják már? Lehet, hogy egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy a rajztudás helyett a koncepció elegendő? Hogy a mesterség helyett elég a narratíva?

Ez nem a fiatalok hibája. Ez a rendszer hibája, amely azt üzeni: a technika másodlagos. A gondolat az elsődleges. De egy gondolat önmagában nem festmény. Egy gondolat önmagában nem fog megállítani senkit egy kép előtt.

 

Annyi az újítás, hogy már semmi sem új

Miért akar mindenki újítani? Annyi az újítás, hogy valójában nincs benne semmi új. Az egyik modern mű olyan, mint a másik – ugyanaz a gesztus, ugyanaz a filozofikus keret, ugyanaz az üresség más köntösben. A végtelen variáció paradoxona: amikor mindenki különleges akar lenni, senki sem az. És ezzel nem azokat a művészeket szeretném megsérteni, akik ezt a fajta alkotásmódot szeretik, hanem a rendszert!

Nem is beszélve, hogy odáig fajulnak egyes dolgok, hogy lemond a Munkácsy-bizottság. Abszurd!

Nagyon ritka kivétel, amikor valami valóban lenyűgözővel találkozunk. Nagyon ritka, amikor azt érzem: igen, ez valami olyat tud, amit én nem tudtam, nem láttam eddig. A legtöbb esetben viszont azt érzem: ezt már láttam. Más vásznon, más galériában, más névvel – de ugyanaz.

Közben pedig ott van a tájképfestészet. A klasszikus, realista, mesterségre épülő alkotásmód. És bizonyított – nem vélemény, hanem tudományosan alátámasztott tény –, hogy a legtöbb absztrakt festmény dinamikus hatású: izgat, nyugtalanít, feszít. Ezzel szemben egy realista tájkép megnyugtat. Lélegzetet ad. Az ember hazaviszi, a falra akasztja, és nap mint nap kap tőle valamit. Vajon van értéke egy emberi élet mindennapjaiban?

 

Hol van a nagybányai iskola öröksége?

Negyven éven át dominált. Nem csak Magyarországon – egész Közép-Európában. Mindenki hozzájuk akart hasonulni, tőlük tanulni. A természet közvetlen megfigyelése, a plein air szemlélet, a fény és a szín autonómiája – ezek nem divatjelenségek voltak. Ezek elvek. Maradandó, kipróbált, generációkon átadható elvek. Olyan meghatározó időszak, amire igazán büszkék lehetnénk.

Ma hol vannak? Hol vannak a hagyományőrzők, a követők, akik ma is kiviszik a vásznat a szabadba? Miért nem fontos már a tanult mesterség, az ecsetvonás, a szabályok ismerete? Miért gondoljuk, hogy aki ezeket tudja, az kevesebbet mond, mint aki nem tud semmit, de jól beszél róla?

A nagybányai iskola nem elavult – elfelejtették. Van különbség. Az elavult dolgokon az idő múlt el. Az elfelejtett dolgokat valaki aktívan félretolta, hogy helyet csináljon valami újabbnak, eladhatóbbnak, marketingbarátabbnak.

És talán épp ezért veszélyes a jelenlegi irány. Mert nem az történik, hogy új jön létre a régi mellett. Hanem az, hogy a régi eltűnik az új mögött. És közben elveszítjük az egyik legfontosabb képességünket: az ítéletalkotást.

 

A mecénás szerepének halála

Volt idő, amikor egy galéria felkarolt egy ismeretlen festőt – nem azért, mert biztos volt az eladás, hanem mert valaki látta: ez valódi. Ez ritka. Ez megőrzendő. Ma ez a szerep szinte teljesen eltűnt. A galériák kockázatkerülők lesznek, a kurátorok biztonságos neveket választanak, a díjak ismert arcokhoz vándorolnak.

Az alázatos, évtizedes munkát maga mögött tudó művész – aki sosem tanult meg jól marketingelni, mert a festészetbe volt elfoglalva – kiszorul a diskurzus pereméről. Láthatatlanná válik. Nem azért, mert rosszabb. Hanem azért, mert nem ismeri a játékszabályokat. Vagy ismeri, de nem hajlandó játszani.

Ez nem a modern művészet kritikája. Ez a rendszer kritikája, amely eldöntötte, hogy az eladhatóság fontosabb, mint az érték. A láthatóság fontosabb, mint a mesterség. A narratíva fontosabb, mint a kép. Már nem mondjuk ki, hogy valami jó vagy nem jó. Mindent relativizálunk.
És ebben a közegben a valódi értékek egyszerűen eltűnnek. Vannak művészek, akik realista ábrázolásmódjukat feladva, absztrakt műveket kezdtek el készíteni. Nem a látásmódjuk változott, hanem a megélhetésük kívánta ezt. Műveikből pedig elvész a lélek.

Hollósy Simon, a nagybányai iskola megalapítója már egy évszázaddal ezelőtt megmondta: „Sosem szabad bedőlnünk a pillanatnyi ízlésnek, és a nagyobb haszonért cserébe feláldozni az igazi művészetet.”

Vajon tudta, hogy szavai száz év múlva is aktuálisak lesznek?

 

Mit veszítünk valójában?

Nem csak festményeket veszítünk. Nem csak neveket, amelyeket senki sem ismer meg. Elveszítünk egy látásmódot. Azt a képességet, hogy megálljunk egy táj előtt, és valóban lássuk – ne csak fotografáljuk, ne csak megosszuk, hanem érezzük. Elveszítünk egy kapcsolatot a természettel, amelyet csak az tud közvetíteni, aki évtizedeket töltött azzal, hogy megtanulja, hogyan kell nézni.

Elveszítünk egy csendet. Azt a fajta csendet, ami egy jó realista tájképből árad – és amit semmiféle filozofikus szöveg nem tud pótolni.

És elveszítünk festőket. Akik egy nap egyszerűen abbahagyják. Nem drámaian, nem búcsúzva – csak lassan rájönnek, hogy a világ nem kíváncsi rájuk. Leteszik az ecsetet, és többé nem veszik fel.

Ezt veszítjük. Ezt veszítjük el csendben, kiállításról kiállításra, díjról díjra, amíg a kurátor szép szavakba csomagolja azt, aminek semmi köze sincs a festészethez.

 

Nyitókép: ChatGPT illusztráció.