Bátky Tamás Testaspektusok című fotósorozatában a mezítelen női testek plasztikus formaként lépnek elénk. Kompozíciói nem idealizáló módon működnek, nőalakjai nem a jelen médiakultúra által uralt uniformizált női testképet követik, hanem a test nyers, húsból és súlyból álló valóságát jelenítik meg. A fotókon gyakran mutatkoznak szokatlan, esetlennek ható testtartások, mintha nem beállított pózokat látnánk, hanem egy folyamatos mozdulatsor kiragadott, átmeneti pillanatait. A pózok enyhe kényelmetlensége és a bőr természetes textúrája eltávolítja a képeket a reklámfotográfia steril, tökéletességre komponált vizuális nyelvétől.
A testtartás íve, a vállak törése, a medence súlya és a szoborszerű jelenlét teszik tartózkodóvá Bátky nőalakjait, akiket a fotográfus a lencséjén keresztül olykor zavarba ejtő közelségből vizsgál. A bőr redői, a hús fodrozódása vagy a test hajlatai néhol olyannyira közelről jelennek meg, hogy első pillantásra gyakran nem is válik azonosíthatóvá, mit látunk pontosan. Az arc, a tekintet és a konkrét cselekvések tudatos elrejtése a test egyes részleteire irányítják a figyelmet, és felerősítik a test ábrázolásának érzékenyebb értelmezési lehetőségeit. Ezek a képek éppen azzal bontják meg az aktfotográfia hagyományos vizuális kódjait, hogy nem az idealizált szépség bemutatására törekszenek, hanem a test ösztönös, néha bizonytalan gesztusait engedik láthatóvá válni. Eközben a néző is kizökken a test megszokott, könnyen olvasható reprezentációiból.
Különösen érdekes a fotók időkezelése. Technikai és esztétikai értelemben kortárs munkák, mégis archaikus atmoszférát hordoznak. A meleg, festményszerű fényhasználat olykor a barokk festészet testábrázolásait idézik, miközben a szemcsézettség és a sötét tónusok analóg érzetet keltenek. A textúrák, a bőr finom árnyalatai, a háttér sötétsége anélkül teszik érzékivé az egyes fotókat, hogy azok dekoratívvá válnának.
Ebben a jelenlétben különösen fontos a fotós és a modell közötti kapcsolat kérdése. Az, hogy a sorozat legtöbbször visszatérő alakja a fotográfus párja, alapvetően módosítja a képek olvasatát. A „male gaze” kérdése ebben az összefüggésben különösen összetett. A klasszikus férfitekintet általában kontrolláló, fogyasztó perspektívát feltételez, ahol a női test pusztán látványosságként van jelen. Itt azonban a fotográfus és élettársa között intim, bizalmi helyzet jön létre, ami feloldja és át is írja ezt a megszokott mechanizmust. Nem pusztán egy test reprezentációját látjuk, hanem két ember közös munkáját. A fotók így a kapcsolat lenyomatává is válnak. Ebben a kontextusban a modell szerepe jóval túlmutat a puszta test megmutatásán, a művek aktív alakítójaként, a képek érzelmi és etikai terének társszerzőjeként van jelen.
Egyik legérdekesebb rétege a kiállításnak éppen az anonimitás kérdésében rejlik. A modell neve nem jelenik meg a képek mellett, és a róla készült interjúkban is névtelen marad. A fotós és visszatérő modellje részéről az is tudatos döntés volt, hogy a megnyitón a modell nem állt a művész mellé reprezentatív módon, és nem vált a képek „élő bizonyítékává”. Ez a távolságtartás egyszerre gesztus és védelem, miközben teste és személyessége a képek révén válik nyilvánossá, identitása részben mégis rejtve marad. A sorozat így folyamatosan egyensúlyoz a láthatóság és az elrejtőzés között.
Nem hivatásos szereplőként „játssza el” a modell az intimitást, hanem saját személyes valóságát bocsátja a nyilvánosság elé. Éppen ezért a képek megszületésének folyamatában kezdetben az is kérdéses volt, hogy egyáltalán publikussá válhatnak-e ezek a munkák. Ha kizárólag privát használatra készülnek, azzal a fotográfus munkája és pályája marad láthatatlan, ha viszont nyilvánosság elé kerülnek, a múzsa „vásárra viszi a bőrét” egzisztenciális értelemben is. Ez a kettősség a megjelenítés szintjén és a képek létrejöttének feltételeiben is jelen van, ezért a nyilvánosság és a személyes tér határai folyamatosan újratárgyalódnak fotós és múzsája között.
A fotósorozat jelentőségét az is mutatja, hogy az egyes alkotások nemzetközi szakmai figyelmet kaptak. A fotográfus ötvenkilenc munkája került be a PhotoVogue válogatásába, közülük kettőt a platform legjobb képei közé is beválasztottak. Ez a visszajelzés azonban tovább erősíti azt az alapvető dilemmát, hogy a mélyen személyes, két ember közötti intim vizuális nyelv miként válhat a nyilvánosság és a művészeti intézményrendszer részévé anélkül, hogy a modell kiszolgáltatottsága vagy az intimitásból fakadó határhelyzet sérülne.
Képek: A MAMSZE galéria jóvoltából, engedélyével.
