Ez az összefogás egyben egy közösséget is életre hívott, melyhez az alapító művészek mellett Gálhidy Péter és magam is, valamint a Művésztelep szobrászai: Szabó György és Révi Norbert is csatlakoztak. Így vált teljessé a csapat, mely a Szimpózium állandó résztvevőit jelenti.
Megtisztelő és nagy öröm számunkra, hogy a Szolnoki Művésztelep az alapítók, illetve mindannyiunk mellé állt, és elsősorban Verebes György és Verebes-Nagy Edit baráti és szakmai támogatásával meg is valósulhattak elképzeléseink. Felidézném továbbá, hogy Pogány Gábor szobrászművész kezdetektől pártfogolta a szimpózium ügyét, évekig alkotóként is részt vett benne.
A Szolnoki Művésztelep tizenhárom éve ad otthont a Bronzszobrászati Szimpóziumnak, amiért mi, mindannyian ezúton is szeretnénk köszönetet mondani. Ennek egyik kifejezéseként jött létre ez a kiállítás is, melynek anyaga mostantól a művésztelep gyűjteményébe kerül.
Már közhelyszerűnek számít, de nem tudunk függetlenedni attól, hogy a médiumok és algoritmusok uralta világban – vagy ahogyan Byung-Chul Han nevezi: „infokráciában” – a közösségi és személyes kapcsolatok visszaszorulásával szembesülünk nap mint nap. Ugyanakkor ez fel is értékeli a kis közösségek szerepét, a valódi, személyközi kapcsolatok jelentőségét. Ennek számos összefüggése között talán az egyik legfontosabb, hogy egy közösségnek, legyen az család vagy baráti kör, megtartó ereje lehet. A Szimpózium kezdeményezésében ott volt a személyes értékű együttműködés időszerűségének felismerése.
Az elmúlt tizenhárom évben láthattuk és tapasztalhattuk, hogy a Szimpózium közösségében az egyéni élethelyzetek változhatnak, mindenkinek vannak kedvezőbb és kedvezőtlenebb, könnyebb és nehezebb időszakai. Van, amikor külső tényezők vagy belső okok elvonják az időt a közvetlenebb alkotómunkától.
Mégis, amikor két hétre eljövünk ide, nagy lehetőség, hogy újra rátalálhatunk egymásra, önmagunkra, szobrászi feladatainkra. Azon munkálkodhatunk, hogy létrehozzunk valamit, ami időtálló lehet a továbblépéshez egyénileg is, közösségileg is. Ez mindannyiunknak sokat jelent, és hálásak vagyunk azért, hogy ez itt helyet és időt kaphatott.
Boros Miklóstól származik a kiállítás címe, a Kohó, mely igazán találó. Egyszerre utal az energiák felszabadulására, átalakulására és az alkotórészek ötvöződésére. Akár a Szimpózium két hetében, akár a minden évben sorra kerülő közös kiállításokon, így ezen a mostani tárlaton is, sajátos szintézis ismerhető fel. Az alkotók és alkotások saját karakterüket megőrizve képesek a közös teljesítményhez hozzájárulni, amelyben a különbözőségek vagy akár ellentétek nem kizárják, inkább kiegészítik egymást.
Folyamatosan hatnak egymásra a műhely tagjai. Pályák és viszonylatok változhatnak, de van egy részben látható, részben láthatatlan kohézió, mely a felszabaduló energiákat rendezi, az olvadáspontot elérve átbillenti egy másik halmazállapotba, egy másik létállapotba, amelyben az egyes alkotórészek úgy ötvöződnek, hogy közben egyediségüket sem veszítik el. Egység jön létre abban az értelemben, ahogyan Benedetto Croce ezt megfogalmazta: „lét és nemlét egy magasabb egységbe: levésbe emelkedik”. A dialektika itt hármasság: lét, nem-lét és létesülés egysége.
Croce egyebek mellett azt a keleti gondolkodással is jól társítható mozzanatot emeli ki, mely szerint nem az egésszel szemben van a rész; valójában a rész egész-alkotó és az egész rész-alkotó. Ez egybecseng Thomas P. Kasulisnak a japán gondolkodás „holografikus” jellegéről tett észrevételével.
Kasulis felidézi, hogy a japán hagyományban már több mint ezer évvel ezelőtt megjelent a rész és egész olyan „holografikus” szemlélete, amely szerint az egész nem egyszerűen „részekből áll”, hanem az egész mintegy „bele van írva” minden egyes részbe, és fordítva: a részek mintegy az egész „kinyomatai”.
Az itt látható szobrok egyéni állásfoglalások, ugyanakkor egy közös horizontnak a vetületei és közvetítői is. Nem harsányak, nem tolakodók, nem céljuk pusztán „illusztrálni” vagy „rábeszélni”. Sokkal inkább közvetett és implicit módon reflektálnak létkérdésekre, esztétikai megközelítésekre, kulturális változásokra, vagy akár társadalmi problémákra. Mindezt úgy, hogy nem engednek a sodródásnak, hanem ha küszködve és visszafogottan is, a cselekvés kockázatát vállalják.
Mi, ennek a szimpóziumnak a résztvevői, szobrainkkal igyekszünk egyidejű perspektívát nyitni létezésünk horizontális és vertikális dimenzióira.
Fotók: Baráth-Szabó Evelin és a Szolnoki Művésztelep engedélyével.
Nyitókép: Gergely Réka: Kráter
