1856-ban született az észak-franciaországi Douai városában. Eredeti neve Henri-Edmond-Joseph Delacroix volt, s a fiatal művész attól tartott, hogy a név félreértéseket kelthet, és munkáit a híres mesterhez viszonyítva értelmezik, ami akadályozhatja saját művészi identitásának kialakulását. Ezért választotta az 1880-as évek elejétől a Cross művésznevet, amely a Delacroix név angol meg-
felelőjeként értelmezhető.
Pályája kezdetén még a hagyományos festői látásmód keretei között alkotott. Az 1885-ben keletkezett A folyónál című képe még hagyományos stílusúnak hat, mert a figurák naturalista módon megformáltak, a kompozíció kiegyensúlyozott és narratív jellegű, valamint a festék tónusosan kevert, nem pedig optikailag felbontott. A simább festésmód és a polgári életképet idéző jelenet az akadémikus és realista hagyományokhoz köti a művet.
Az 1886-os Tisztelgés a csónak előtt című festmény átmeneti jellegű, mert Cross pályájának azon szakaszában készült, amikor már eltávolodott az akadémikus naturalizmustól, de még nem jutott el a neoimpresszionista, pointillista stílusig. A hétköznapi tengerparti jelenet, a szabad ecsetkezelés és a fény pillanatnyi hatásának megragadása már az impresszionizmus irányába mutat. Ugyanakkor a színek még tónusosak és foltszerűen kevertek, nem apró pontokból épülnek fel, így a későbbi optikai színfelbontás még nem jelenik meg.
Fokozatosan új utak felé terelte a párizsi művészeti élet pezsgő szellemi közege. Az impresszionizmus fénykutatása, a szimbolizmus belső tartalmak iránti érzékenysége és az új festői nyelv keresése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Cross felismerje: a festészet több lehet puszta látványrögzítésnél. Az 1880-as évek közepén kapcsolatba került a neoimpresszionista körrel, és barátságot kötött Georges Seurat-val és Paul Signackal. A tudományos színelméletre épülő pointillizmus módszere ekkoriban a festészet új, racionális alapokra helyezésének ígéretét hordozta. Cross eleinte fegyelmezetten alkalmazta az apró színpontok optikai keveredésére épülő technikát, ám hamar felismerte, hogy a módszer nem pusztán tudományos rendszer, hanem a festői szabadság új lehetősége is. A Maures-hegység című festménye kulcsszerepet játszik művészetének alakulásában, jól megfigyelhető rajta az a festői fordulat, amely a szigorú neoimpresszionista módszertől a szabadabb, líraibb kifejezés felé vezette. A kép a dél-franciaországi Provence táját ábrázolja. A Maures-hegység hullámzó vonulatai, a mediterrán növényzet és a fényben vibráló levegő nem topográfiai pontossággal jelenik meg, hanem színekből és ritmusokból felépülő vizuális harmóniaként. Cross itt még a neoimpresszionizmus elveiből indul ki, a felület apró, egymás mellé helyezett színjegyekből épül fel, amelyek optikailag keveredve hozzák létre a fény érzetét. Ugyanakkor a pontszerű festés már fellazul; a színfoltok nagyobbak, mozaikszerűek, és dekoratív ritmust hoznak létre a képfelületen. Ez az átmeneti ecsetkezelés jelzi, hogy Cross eltávolodik a Seurat-féle tudományos szigorúságtól, és a színek költői kifejezőereje felé fordul.
Egészségi állapota Crosst a Földközi-tenger partjára, Saint-Clair és Saint-Tropez környékére vezette, ahol a mediterrán táj ragyogása döntő fordulatot hozott festészetében. A dél-franciaországi fény áttetsző tisztasága, a tenger csillogó felszíne és a napsütötte dombok vibráló színei új látásmódot szültek. Vásznain a természet már nem a valóság részletező leírásaként jelenik meg, hanem a fény és a színek ritmikus rendjeként. A fák lombjai, a víz tükröződése és az égbolt színátmenetei szinte zenei struktúrává rendeződnek, mintha a természet látható formái egyféle belső harmónia ritmusát követnék.
Mediterrán tájai gyakran idilli, időtlen világot idéznek. Fürdőző alakjai, a napfényben pihenő figurák és a békés ligetek jelenetei modern Árkádia vízióját teremtik meg, ahol az ember és a természet egységben létezik. Ezek a képek nem konkrét helyszínek dokumentumai, hanem a szabadság, a nyugalom és a természetközeli élet utópisztikus eszményének vizuális megfogalmazásai. Festői nyelve a pointillizmusból kiindulva egyre dekoratívabbá és szabadabbá válik. A mozaikszerű ecsetfoltok vibráló felületet hoznak létre, amely egyszerre idézi a fény rezgését és a színek zenei összhangját. A kompozíciók kiegyensúlyozottak, a tér gyakran nem mély perspektívaként jelenik meg, hanem egymás mellé rendezett színmezők rendszerében. Ez a síkszerűség a modern festészet felé mutat: a kép felülete önálló vizuális valósággá válik.
Művészete jelentős hatást gyakorolt a fiatal festőnemzedékre. A dél-franciaországi fény és a tiszta, ragyogó színek használata inspirációt nyújtott többek között Henri Matisse számára. Ez különösen szembetűnő Cross és Matisse fürdőző kompozícióinak összevetésekor. Cross Fürdőző nők című, 1899–1900 körül készült festménye napsütötte mediterrán parton női aktokat ábrázol. A figurák mozdulatai − az egyik a vízbe ugrik, a másik ül, a harmadik mozdulata átmenetet képez − ritmikus, szinte zenei kompozíciót hoznak létre. A testek rózsaszínes tónusai és a víz kékeszöld vibrálása apró színpontok optikai keveredéséből születik meg, így a fény és a forma nem plasztikus modellezéssel, hanem színkapcsolatok révén válik érzékelhetővé. A jelenet időtlen és idilli. Nem konkrét eseményt ábrázol, hanem az ember és a természet harmonikus együttélésének utópisztikus képét idézi fel.
Henri Matisse 1904-ben Saint-Tropez-ban, Paul Signac meghívására, közvetlenül találkozott Cross művészetével. Későbbi fürdőzőkompozícióiban a testek még inkább leegyszerűsödnek, a színek elszakadnak a természeti látványtól, és a kompozíció dekoratív síkká válik.
Míg Crossnál a színek optikai törvények szerint vibrálnak, Matisse-nál a szín érzelmi és kifejezőerővé válik. A tér laposabb, a formák kontúrosabbak, a ritmus erőteljesebb, és a jelenet már nem a természet szemléléséből fakad, hanem a festői látomás autonóm világát teremti meg. A két művész fürdőzői között mégis mély rokonság figyelhető meg. Mindkettőjük képén a mediterrán táj harmonikus térként jelenik meg, az aktok időtlen, klasszicizáló jelenléte dekoratív ritmusba szerveződik, s az ember és a természet egységének víziója modern, utópisztikus világ lehetőségét sejteti. A figurák nem individuális portrék, hanem a harmónia formái, amelyek a modern élet zajától való elfordulás vágyát fejezik ki.
Henri-Edmond Cross festészete a fény költészete és a színek zenéje. Vásznain a mediterrán világ ragyogása, az ember és természet békés együttélése, valamint a szabadság utópisztikus eszménye fonódik össze. Képei nem drámai feszültséget keltenek, hanem szemlélődő nyugalmat sugároznak. A nézőt lassú elmélyülésre hívják, ahol a színek rezgése és a fény vibrálása a belső harmónia élményévé válik. Cross művészete így nemcsak a neoimpresszionizmus egyik leglíraibb fejezete, hanem a modern festészet felé vezető út egyik finom, ragyogó állomása is.
