Az igazi valóság azonban az, hogy ma a természet monumentalitásának és erejének megélése és az emberi élet léptékének kicsinysége és kiszolgáltatottsága közötti ellentmondás fájdalmasabb tapasztalatánál és égetőbb problémájánál aligha van fontosabb kérdés. A természet ábrázolása nem múltba révedés, hanem a kortárs diskurzus egyik legvitálisabb, legéletbevágóbb témája.
Knyihár Amarilla legújabb munkáit bemutató kiállítása a természet, az emberi beavatkozás és az illúzióteremtés komplex viszonyát vizsgálja. Az alkotó a szentendrei táj, a Papsziget motívumait és a tovatűnő természeti élményeket ötvözi az informel és az absztrakt expresszionista festészet szenvedélyes, felszabadult kifejezésmódjával és egyéni, paradox tartalmú törekvéseivel. A tárlat központi koncepciója a jelen és a jövőbeli, a valós és az imaginárius terek dichotómiájára, valamint az élő és a szenvedő természet kontrasztjára épül.
Sokrétű médium a művész számára a tájkép: egyrészt a látvány szépségében való elragadtatás és a csodálat helye, másrészt a személyes emberi állapotok, a belső táj szférája, és nem utolsósorban a globális társadalmi, filozófiai kérdések kifejezésének a terepe is.
Árterei mély, rétegzett jelentéstartalmakat hordoznak. Az ártér eleve is az ember és a vad természet közötti ütközőzóna, melyben egyszerre van jelen a szélsőséges időjárási jelenségek – a mindent elöntő vízhozamok vagy épp ellenkezőleg, a víz alól felszínre kerülő, ínséget jelző sziklák – gondolatköre a csenddel, a természet szépségében elmerülő ámulattal és a múló idő érzetének megszűnésével rokon meditatív állapot. Az ártér ugyanakkor a folyamatosan változó természet motívuma, az állandóság lelki és geológiai értelemben vett hiányának tartalmi hordozója is. Az érzelmek, indulatok szabad, ösztönös festésgesztusai révén a festészeti ártér mint metafora a tudatalatti felszínre törésére is utal. Víz-szövetei drámaian gyönyörű és szépségükben tragikus textúrák a riasztó forróságú májusi aszályban.
Korábbi, Viszonylatok című sorozatából is látható egy munka, amely a kép-a-képben megoldással eltérő idősíkokat – a jelent és a fenyegető jövőt – állítja párhuzamba: a monokróm és a színes, az elvont és a részletgazdag tájképek ütköztetésével egyetlen kompozíción belül. Már ebben a sorozatban is az emlékezés, a szorongás és a megörökítés-megőrzés érzelmi folyamatai tárultak fel.
A kiállítás legmeghatározóbb, grandiózus alkotása azonban a Madárdal című triptichon, amely médiumváltásával és társadalmi célú tartalmával hívja fel a figyelmet az antropocén ember veszélyeire. A triptichon forma klasszikus vallásos struktúrája a természetet szakrálissá magasztaló szentélyt formál a kiállítótérből. Olyan, mint egy oltár, ahol a két szélső panel a táj érzéki és szellemi szépségét hordozza. Ezzel szemben a középső elem egy másfél év alatt, háztartási hulladékból és csomagolóanyagokból készült szövött anyag, amely a fogyasztó ember drasztikus ökológiai lábnyomát és a felhalmozódó szemét bioakkumulációs folyamatát állítja fókuszba.
Ezt a gondolatot a művész közvetlen környezetében nap mint nap keletkező, felgyülemlő szeméthalom sokkoló mennyisége indította el, valamint a lábunk alatt préselődő, földhalommal betemetett városi építési maradék, sitt és veszélyes hulladék jelenléte és az a nyilvánvaló felismerés motiválta, hogy a föld szöveteiben lerakódó toxikus anyagok elkerülhetetlen visszacsatolási hurokként magát az embert mérgezik meg.
Belekerült a szőttesbe az alkotás címadó anyaga is. Az eredeti kontextusából kiemelt, átértelmezett, újra felhasznált talált tárgy: a Móricz Zsigmond Gimnázium biológia szertárában fennmaradt és kidobásra ítélt filmszalag, melyen eredetileg – és tulajdonképpen most is – ornitológiai dokumentumfilmek vannak. A filmen egykor hallható madárdal most, valamikori funkciójától megfosztva, a munka részévé és címadójává válva művészi tartalommá lényegül át. Magán hordozva az idő múlásának, az értékvesztésnek és a természettől eltávolodó társadalomnak a gondolatkörét.
Knyihár Amarilla művészetében a globális környezeti válság narratívája összefonódik a magánélettel és a pedagógiai felelősségvállalással is. A háromgyermekes anyaként és művészetpedagógusként alkotó művész reflexióinak középpontjában a személyes felelősség áll. Az alkotások hátterében a legfőbb hajtóerő a generációs trauma: az, hogy a kezeink között felnövekvő generációk egy általunk előidézett, bénító ökológiai szorongás árnyékában kénytelenek élni. Az alkotás valódi sokkhatása azonban a vonzás és az iszony kettősségében rejlik: a szemlélő számára vizuálisan rendkívül látványos, izgalmas textúrájú és taktilis hatású mű valójában az emberiséget mérgező nem lebomló anyagokból épül fel.
Max Ernst és Jackson Pollock által inspirált csorgatások, fröcskölések és gesztusfestészeti elemek keverednek Knyihár festményein, miközben a vásznakon az impresszionizmus természetváltozásaira való lírai érzékenysége is visszaköszön. A felületen a különböző halmazállapotú festékek, a folyamatosan változó faktúra, a pasztózus rétegek és organikus struktúrák őrült dinamizmusa és örömjátéka bontakozik ki. Minden irányból hullámzó, amorf és folyékony formák törnek elő, melyek az absztrakt felületből való kizoomolás után gyökérszerűen elágazó ártéri növényekké, indákká és levelekké válnak, és az iszap és a víz sűrű mintázataiban tükröződve mossák és fedik el egymást.
Egyszerre ünnepli a festészet szépségeit, a vizuális élvezetet és a befogadás örömét a festék anyagszerűsége, a matéria szenzualitása, miközben az absztrakcióból kibomló valósághű természeti motívumok ereje a spirituális értelmezés felé nyitja ki az interpretációt. Knyihár Amarilla művészete a természetben megélt transzcendencia-élményből táplálkozik, és festészetének lüktető vitalitása – a festék és a táj közös inváziója a vásznon – a természet örök, öngyógyító erejébe vetett hittel ajándékozza meg a szemlélőt.
képek: Hegyháti Réka és a K.A.S. galéria jóvoltából, engedélyével.
Knyihár Amarilla Madárdal című kiállítása június 13-ig látható a K.A.S. Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.).
