Szőnyi István – akinek mestere Ferenczy Károly, illetve Réti István volt – 1920-ban az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításával átütő sikert aratott. Korai művei expresszív drámaiságról, plasztikusságról vallanak. 1924-es (más források szerint 1923-as) zebegényi letelepedése megváltoztatta festészetét.
Kompozíciói líraibbá, harmonikusabbá váltak. Szőnyi a nagybányai tradíciókat fejlesztette tovább, és alakította ki jellegzetes formanyelvét. Napfény járta színekkel, lágy tónusokkal tette képeit üdévé, élettelivé. Zebegény festői táját, a paraszti, falusi élet mindennapjait örökítette meg palettájával.
1937-től a Képzőművészeti Főiskola tanáraként több mint két évtizeden át állt a katedrán. Munkásságának elismeréseként 1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Zebegényi otthona ma tiszteletére emlékmúzeum.
Kiválóan foglalja össze a tárlat célját az alábbi mondat: „A bemutatott művek nemcsak egy kivételes alkotói pálya fő állomásait rajzolják ki, hanem érzékenyen mutatják meg azt a finom harmóniát is, amely művészetének lényegét adja.”
A nagyívű kiállítás kronologikusan halad végig az œuvre állomásain. Először a családot, az otthont mutatja be: „Szőnyi számára az otthon egy kiemelten védett, belső világot jelentett, mely a kerítésen és az ajtón túl kezdődött” – olvashatjuk az egyik címkén. Az otthon azonban a motívumokként megjelenő tárgyakat is jelentette, ezeket finom gouache-okon láthatjuk. A képeken a család tagjai is kiemelt szerepet kaptak, Szőnyi generációjának legtöbb gyermekábrázolását hagyta ránk.
Legfőbb korszakát, zebegényi munkásságát tekintve, érzékelhető, hogy a festői táj, a Duna vizén megcsillanó fények, a finom atmoszférius hatások megjelenítése új kihívás elé állította az addig klasszicista stílust képviselő mestert, aki ily módon a posztimpresszionizmus eszköztára felé fordult. A kiállítótérbe számos zebegényi tájkép került. Például a Zebegényi táj a Kós Károly templommal (1925) vagy a Zebegényi utca (1930 körül) olajvásznai. Életműve ezen legszebb periódusában készült idillikus alkotásainak finom szépsége vitathatatlan. Szőnyi István alkotói tárházából nem hiányzott a falusi lét ábrázolása sem.
A Hazafelé (késő délutáni fények) (1938) temperával vászonra vitt kompozíció házsora mellett, sudár fák alatt sétáló alakok lágyan simulnak bele a fátyolos háttérbe. Életműre reflektáló kiállításról révén szó, nem hiányozhatnak az Itáliában töltött tanulmányutak alkotásai sem. Szőnyi István több alkalommal járt a napfényes, dolce vita életérzését árasztó „csizmában”. Utolsó utazása során a Róma környéki tengerpartokról, városokról készített festményeket, rajzokat. Most látható itáliai képein bensőséges közelséggel, személyeséggel rögzítette a tájat, az antik romokat, kikötőket.
Az ajtón túl – Szőnyi István rejtett világa záróakkordjaként még a gyermekkorról is kapunk ismereteket, megtekinthetjük az alkotó iskolás rajzait és egyik nővére, Szőnyi Anna gyermekkori vázlatfüzeteit. Hogy beleélhessük magunkat a Szőnyi-ház atmoszférájába, arról a kiállításon néhány eredeti tárgy: korsó, festőláda, kisszék gondoskodik.
Igazán alapos munkát végeztek a kurátorok, hiszen a kiállítást informatív, sokszínű, számos fotó kíséri. Egy kis időre a Vigadó emeleti terébe költözött be Zebegény, hogy ezen a központi, impozáns helyen szélesebb közönséghez jusson el Szőnyi művészete.
Fotók: Nyírő Simon / MMA engedélyével.
Az Az ajtón túl – Szőnyi István rejtett világa című kiállítás június 10-ig várja a látogatókat a Pesti Vigadóban (1051 Budapest, Vigadó tér 2.).
