A tárlat megmutatja, hogyan ihlette meg a hazai képzőművészeket – Ligeti Antaltól és idősebb Markó Károlytól Csontváryn és Vaszaryn át Kondor Attiláig – az olasz táj, a reneszánsz mesterek és a pezsgő mindennapok.
Itáliába évszázadok óta zarándokolnak a világ minden tájáról: vannak, akik a tenger sós illata, a tájat arany ködbe burkoló napfény, a kávék és a borok zamata miatt kelnek útra, másokat az antikvitás vagy a kereszténység emlékhelyei, a reneszánsz és a barokk építészet példaadó remekei, a múzeumokból és a templomokból áradó művészet vonz.
Aba-Novák Vilmos: Kikötő, 1930-32 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A La dolce vita című film olaszországi bemutatása után 66 évvel elmondható: a dolce vita és az édes élet kifejezés végigsöpört Európán és mára szinte közhellyé vált a hazai közbeszédben is. Az Itália-élmény és a dolce vita koronként és egyénenként változó benyomások és tapasztalások halmaza, amely a magyar alkotók számára is örök inspirációs forrás. A tárlat magyar művészek tekintetén, az elmúlt kétszáz évet felölelő válogatáson keresztül mutatja be, hogy mit jelentett és mit adott számukra Itália.
Vaszary János: Tengerparton, 1930 körül Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Itália megtapasztalása volt a vágya a 18–19. századi, Grand Touron részt vevő utazóknak és azon fiataloknak is, akik művésszé akartak válni. A 19. századi magyar művészek olykor nélkülözések árán zarándokoltak Itáliába, vonzották őket a nagy múltú olasz akadémiák és a múzeumokban, templomokban tanulmányozható régi nagy mesterek, mint Raffaello, Tiziano és Caravaggio remekművei. Mitológiai jeleneteikben és fantáziatájaikban az antikvitás emlékeit, az olasz kultúra évezredes hagyományát megidéző antik romokat látunk. Az olasz táj, az antikvitás és a reneszánsz kultuszának ikonikus művein – Csontváry Kosztka Tivadar tájain és Gulácsy Lajos Dante-képein – túl a kevéssé emelkedett témák, a tipikus karakterek és a városi életképek is megjelennek a festményeken, grafikákon, szobrokon és fotográfiákon.
Csontváry Kosztka Tivadart: Holdtölte Taorminában, 1901 © Magángyűjtemény
A 20. századi alkotók a nagy motívum keresése és a tipizáló elemek megfestése helyett a tájrészletek és a kortárs architektúra oldott, gesztusszerű ábrázolásával ragadták meg az olasz hétköznapokat. Aba-Novák Vilmos és Bernáth Aurél expresszív festményein a tengeröböl és az égbolt egymással versengő kék foltjai, míg Vaszary János művein a tengeri strandok derűs, színes forgataga teremti meg a táj hangulatát. A század második felében az olasz édes életbe való elvágyódás egyfajta popkulturális toposszá vált, azonban a dolce vita fogalma nem csupán az életöröm közhelyes metaforája. A tárlat rávilágít arra, hogy a dolce vita-jelenség éppúgy tükröződhet egy napfényes fantáziatájban, mint a bohém időszakukat élő művészek itáliai ténykedésében, vagy Benczúr Emese színes cukorkapapírokból vibráló Dolce vita-tablóján.
A kiállítás négy nagyobb szekcióra tagolódik. Az első, az Úton Itáliába című egység a tárlat programadó művével, Ferenczy István Pásztorlányka (A szép mesterségek kezdete) című szobrával kezdődik. A szobrász gyalog ment Itáliába azzal a céllal, hogy az ott tanultakkal megteremtse a magyar nemzeti szobrászatot: e törekvéseinek összegzése a Rómában faragott Pásztorlányka.
Kontuly Béla: Barátnők, 1933 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A második, A Grand Tour: művészi zarándoklatok, Itália kultusza című szekció az olasz kultúráért való szüntelen rajongás történeti kereteit mutatja be. A Mitológia és irodalom című alszekcióban az európai kultúrát gyökereiben meghatározó mitológiai történetekre, Dante és Petrarca műveire utalunk. Az antikvitás igézetében című alszekcióban Ligeti Antal, Csontváry Kosztka Tivadar és Ország Lili művein keresztül láthatja a közönség, hogy a 19–20. századi magyar képzőművészek antikvitásfelfogása mennyire függött az aktuális régészeti eredményektől és hogyan tükrözte a korszak kulturális és tudományos változásait. A városállamok öröksége című alszekció bemutatja, milyen nyomot hagytak a magyar művészetben az olasz városok, mint Milánó, Velence, Firenze és Róma, amelyek nemcsak politikai és hatalmi központok, hanem a művészetek bölcsői is voltak.
Ligeti Antal: Romantikus táj várrommal, 1860 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A Mesterek földjén című szekció a művésszé válás, a tanulás folyamatát ismerteti meg a látogatóval: Itália a művészek örök iskolája, ahol tanítómester az antik szobrász éppúgy, mint Raffaello, Michelangelo és Leonardo da Vinci. Az Élő tradíció című alszekcióban a reneszánsz és barokk alkotókkal párbeszédbe lépő későbbi művészgenerációk másolatait, hommage-ait és parafrázisait mutatjuk be. Az Ösztöndíjjal Olaszországban című alszekció a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai, illetve a későbbi nagy generációk képviselői – mint Amerigo Tot – műveiből nyújt válogatást.
Róma 1974 © Zoltan Nagy
A Dolce vita: Itália esszenciája című, a kiállítást lezáró szekció az olasz életbe enged betekintést. Az Időtlen táj című alszekció tipikus, jelképpé szilárdult képi motívumokat és jellegzetesen olasz tájakat ábrázoló műveket, többek között idősebb Markó Károly eszményített tájait, Csontváry Kosztka Tivadar szicíliai utazásának emlékeit és Gulácsy Lajos fantáziatáját mutatja be. Az Olasz hétköznapok című alszekció a kávéházak, tavernák, trattoriák és osteriák pezsgő forgatagát kutatja, azokat a helyeket, ahol a mindennapi, élő kultúra közvetlenül megragadható. Az ezt követő alszekció címe egy Vaszary Jánostól vett idézet: „…mindenütt szín, fény, mozgás, élet”. Vaszary energikus ecsetkezeléssel festette meg a hétköznapok hedonizmusát, a napfényben és életörömben fürdőző strandolókat. Az utolsó alszekció az Itthon címet viseli. Az Itália-élmény és a klasszikus olasz tájeszmény olyan vizuális esszenciaként szűrődött át a magyar művészetbe, amely a hazai témák ábrázolásához is inspirációt jelentett. Ligeti Antal és Egry József délszaki fényhatásokkal festette meg a magyar panorámát, a Balaton és a Duna vidékét, Patkó Károly és Medveczky Jenő művein pedig a lidói jelenetek hazai variánsaként tűnik fel a balatoni fürdőkultúra.
Vaszary János: Rapallo, 1933 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A már megnevezésükkel is Olaszországhoz kötődő római iskolás festőkön és szobrászokon kívül olyan magyar alkotókat is bemutatunk, akik életük végére már-már olasszá lettek, mint idősebb Markó Károly, Haán Antal, valamint a képzőművész és filmszínész Amerigo Tot. A kiállításon olyan kortárs alkotók szerepelnek műveikkel, mint Ámmer Gergő, Benczúr Emese, Fehér László, Keserü Ilona, Kondor Attila, Kőnig Frigyes, Köves Éva, Nagy Zoltán, Posta Máté és Veszely Beáta, valamint az idén januárban elhunyt Lengyel András. A tárlatot az itáliai kultúra gyűjtését reprezentáló tárgyak egészítik ki: egy szicíliai, Kr. e. 340–320 körüli agyagfedél és egy Simone Ferruccinak tulajdonított, 15. századi kisbronz. Ezek a művek a magyar alkotók gyűjtési szenvedélyét példázzák, hiszen előbbi Haán Antal, utóbbi Ferenczy István gyűjteményét gazdagította egykor.
A kiállítást kísérő katalógus tanulmányai a történettudomány, a művészettörténet, az építészettörténet, a fotográfiatörténet és az irodalomtörténet nézőpontjából elemzik Itália, illetve Olaszország jelentőségét a magyar kultúrtörténetben.
A katalógus és a kiállításenteriőr egy összefogott művészeti koncepció alapján formálódott, amely három, a mai hazai művészeti életben elismert alkotó, Albert Ádám, Fusz Mátyás és Visnyai Zoltán munkáját tükrözi.
A kiállítás kurátora Prágai Adrienn, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria művészettörténész munkatársa.
Nyitókép: Máté András: Az édes élet, 1962 (részlet) Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Képek: Magyar Nemzeti Galétia/sajtószoba.
Dolce vita Itália élménye két évszázad magyar művészetében. Magyar Nemzeti Galéria Budapest 2026. április 8. – augusztus 23.
