Már nem Michelangelo művészi üzenetére helyezi a fókuszt a modern Michelangelo-kutatás, hanem arra a szinte mesés vagyonra – mai árfolyamon körülbelül ötvenmillió dollár –, amelyet a Mester élete során, nagyrészt titokban gyűjtött, miközben magára szinte semmit sem költve, ápolatlan, lyukas csizmában járó mogorva koldusként élt a Vatikánban, mint egy zseniális Harpagon, noha akár fejest is ugorhatott volna ötvenezer aranydukátjába, mint Dagobert bácsi.
A levéltári adatokba kapaszkodó angolszász kutatók, mint Rab Hatfield és William Wallace olyan zsenit festenek le, aki a Sixtus-kápolna állványzata alatt titokban ingatlanbirodalmat épített, és kora egyik leggazdagabb embereként, egyfajta reneszánsz Harpagonként vagy Dagobert bácsiként hunyt el. A korábbi kutatásokhoz képest a hangsúly az említett fókuszváltáson van: míg korábban Tolnay Károly és mások, ismerve Michelangelo teljes levelezését, pontosan tudták, hogy a Mester vidéki földekbe fektette minden pénzét, melyeket Firenzében élő családja kezelt, addig az új angolszász történetírók szemében Michelangelo elsősorban üzletember volt, rendkívül pénzéhes és „agresszív” ingatlanspekuláns, akinek a művészet nem végcélja volt, csupán a legfontosabb bevételi forrása. Említett kutatók szerint Michelangelo mindenkit becsapott maga körül, koldusnak álcázta magát, és folyamatos szegénységre panaszkodott verseiben és leveleiben, miközben egyre-másra kötött többezer dukátos ingatlanügyleteket Firenzében élő unokaöcse révén, akit levelein keresztül Rómából instruált. Mivel a tulajdonlapokat, bankbetétikivonatokat és adásvételi szerződéseket fenti kutatók 2000 táján nyilvánosságra hozták, így el kell fogadnunk, hogy e dokumentumok eredetisége esetén Michelangelo halála idején valóban a világ leggazdagabb művésze volt, ám a többségében angolszász kutatók által jelzett „paradigmaváltást” el kell utasítanunk.
Kiolvasható a vatikáni számlákból, hogy Michelangelo művészi és üzleti karrierje a Sixtus-kápolna mennyezetének festésekor (1508–1512) indult be igazán, amiért összesen háromezer aranydukátot kapott (nagyjából hárommillió dollárt). Csakhogy e kifizetés a hatalmas projekt komplett összege volt, amiből Michelangelónak kellett kigazdálkodnia minden festéket, segédet, modellt és állványzatot. Mivel Michelangelo sohasem vezetett semmilyen költségvetést – ami már eleve gyanússá teszi az „üzleti zseni” mítoszt –, így fogalmunk sincsen róla, mennyit kapott kézhez, sokak szerint körülbelül ezer dukátot, tehát mai árfolyamon mintegy egymillió dollárt. Mivel Michelangelo párhuzamosan végezte a munkát Raffaellóval, aki a Vatikán Stanzáit festette ugyanekkor, így a két egymás mellett futó projekt kiváló összevetési alapot kínál, Raffaello tiszteletdíja ugyanis ötezer aranydukát volt. Jelentős különbség, hogy Raffaello valódi profiként csaknem ötven fős stábbal dolgozott, miközben Michelangelo nem használt segédeket. Giorgio Vasari és Tolnay Károly szerint egyszerűen azért, mert a segédek hozzá képest ügyetlenek voltak, az amerikai esztéták szerint természetesen a profitmaximalizálás miatt, ugyanakkor a modellek, az állványzat és alapanyagok tetemes költségét tagadni ők sem tudják. Hogy kinek van igaza, utólag eldönthetetlen, néhány szikár tényt azonban érdemes figyelembe venni: noha a Sixtus-kápolna jelentősége kivételes, a fontosabb project mégis Raffaellóé volt, Michelangelót tehát nem övezte olyan kivételes tisztelet és hírnév, amelyet az amerikai kutatók azért tulajdonítanak neki, hogy a későbbi irreálisan magas kifizetéseket magyarázzák. Michelangelo a Vatikán szemében nem volt pótolhatatlan, II. Gyula pápa pedig kétségtelenül jobban kedvelte Raffaellót, ami a honoráriumán is tükröződött: a harminchét évesen elhunyt zseni, a maga tizenhatezer aranydukátos vagyonával, tehetősebb volt, mint a harmincas éveinek végén járó Michelangelo, ráadásul hercegi luxusban élt. Ugyanakkor e páratlan művészi párviadalt mégis Michelangelo nyerte, mivel Raffaello Stanzái közül kimagaslik Az Athéni Iskola, a többi nem ér fel teljesen hozzá, és inkább a segédek aktív közreműködését jelzi. Ezek után Michelangelo joggal mondhatta, hogy eredményesebb volt egyedül, mint Raffaello és ötven segédje együtt, ami a későbbiekben számára valóban komoly tárgyalási alapot jelenthetett, ugyanakkor Vasary és Tolnay állítását is megerősíti: a „béna” segédek csak lerontották volna e tökéletes művészi harmóniát. E páratlan ökonómia utóbb mégis sokat sérült a freskó szennyeződése és egyéb fizikai károsodása révén, másrészt a fenti amerikai esztéták buzgó ténykedése miatt, akik után Michelangelo prófétái és szibillái olyanok, mintha szent szövegek helyett különféle számlákat, kalkulusokat és szerződéseket tanulmányoznának. Dániel próféta teljesen elmélyed bennük, Ezékiel pedig mintha úgy „megkárosult” volna, hogy máris rohanna velük a bíróságra.
Miután Raffaello fiatalon elhunyt, Leonardo pedig Franciaországba emigrált, így Michelangelo pozíciója egyre szilárdabb lett a Vatikánban. Pápák jöttek-mentek, ám Michelangelo anyagi értelemben egyre jelentősebb megbízásokat kapott, így II. Gyula pápa soha be nem fejezett síremlékéért – az eredeti negyven márványszoborral! – körülbelül tíz-tizenhatezer aranydukátot, igaz több évtized alatt, és itt is neki kellett beszereznie, sőt, kitermelnie a rengeteg márványtömböt. Michelangelo természetesen ezúttal sem hagyott hátra semmilyen könyvelést, így a pontos összeg tekintetében csak találgathatunk, mindenesetre, ha Michelangelót elsősorban a profit fűtötte volna, akkor célszerűbb és olcsóbb lett volna „bronzban utaznia”, a kényes és csillagászati költséggel járó márvány helyett, így „kő-gazdagsága” sokkal inkább e hófehér márványtömbökből kifaragott grandiózus figurák művészi értékében rejlik.
Michelangelo üzleti modelljének csúcsa az Utolsó ítélet volt, amiért élethosszig tartó ezerkétszáz dukát évi járadékot kapott, plusz a Pó-folyó egyik révjének éves hatszáz dukátos jövedelmét, összesen tehát évente ezernyolcszáz dukátot. Nem tűnik olyan soknak, csakhogy Michelangelo még huszonhárom évet élt, és mivel magára szinte semmit sem költött, így körülbelül harminc-negyvenezer dukátot tehetett félre belőle öreg napjaira. Ez mai értékét tekintve harminc-negyvenmillió dollárra rúghat. Ezt követően tehetsége és tekintélye fokozatos hanyatlásnak indult, többé nem festett semmi érdemlegeset, és szobrainak többségét is befejezetlenül hagyta, ahogy a Szent Péter-bazilikát sem tudta befejezni. A Medici-kápolnáért már „csak” havi ötven dukát tiszteletdíj dukált neki, a bazilikát pedig elvileg „ingyen” vállalta, kifizetésnek semmi nyoma. Élete végéig dolgozott II. Gyula síremlékén, ám ebből a kolosszális tervből csupán néhány szobor valósult meg (köztük a Mózes) a többi befejezetlenül maradt, ami Michelangelo legnagyobb szakmai kudarca volt.
Az amerikai esztéták Michelangelo mohóságát és hiúságát tartják az életmű motorjának. Véleményük szerint kóros fukarság és családját érintő dölyfös dinasztiaalapítási szándék jellemezte, amit unokaöccse és a Buonarroti név társadalmi felemelésében élhetett ki. E kutatók nem veszik figyelembe, hogy puszta társadalmi hiúságon kívül komoly érzelmi szálak és görcsös megfelelési kényszer is fűzhették édesapjához. Hatfieldék felfogásában Michelangelo olyan dörzsölt, minden hájjal megkent bizniszmen volt, aki nem azért utasította vissza a pápák felkéréseit a Sixtus-kápolna kapcsán, mert jobban szeretett szobrot faragni, mint festeni, hanem pusztán taktikai okból, hogy vonakodása és „túlterheltsége” révén minél jobb ajánlatot kapjon.
Mindez azonban az életmű művészi értéke szempontjából lényegét tekintve irreleváns. Michelangelót ugyanis olyan komoly bűntudat és szorongás jellemezte, ami eleve „felülírja” az efféle magyarázatokat jellemrajzával kapcsolatosan, hiszen az utókor számára teljesen mindegy, hogy e bűntudat mire vezethető vissza: fukarság, mohóság, hiúság, homoszexualitás egyaránt állhatott a hátterében. Michelangelo pénzhez való viszonyát leginkább tudatos elidegenítésként lehetne jellemezni, egyfajta totális immunitással a pénz valódi értéke iránt. Koldusnak tűnő megjelenése nem álca volt és nem aszkézis, hanem a pénzen vásárolható földi javak teljes elutasítása, minden olyan „luxusé”, amely elpuhít, tunyává tesz. Talán ezzel is magyarázható, hogy kizárólag látatlanul, Firenze környékén vásárolt birtokokat, melyeket sohasem keresett fel, és unokaöcsére bízott. Amikor leveleiben és verseiben szegénységre panaszkodik, az látszólag Tartuffe-álarcnak tűnik, ám a helyzet nagyságrendekkel bonyolultabb: a jelek szerint művészként igényt tartott rá, hogy a földkerekség legjobban honorált talentuma legyen, hiszen tehetsége predesztinálta erre, magával a pénz fogalmával azonban nem tudott mit kezdeni, szinte azonnal befektette, így a valóságban csakugyan koldusként élt, lyukas csizmával, száraz kenyéren és vízen.
Nem hagyott hátra végrendeletet, csupán egy háromsoros írást, ám szobájában találtak egy titkos helyiséget, benne hatalmas ládával, amelyben nyolcezer dukát lapult, ami szintén unokaöccsére szállt. Ezt a pénzt már valószínűleg nem volt kedve vagy ideje befektetni, és ebbe akár csakugyan fejest is ugorhatott volna, mint Dagobert bácsi. – A valóság ellenben az, hogy szinte sohasem tisztálkodott.
Nyitókép: Daniele da Volterra: Michelangelo; 1545; olaj-farost Public domain, Wikimedia Commons
