A Szépművészeti Múzeum grandiózus életmű-kiállítása előtt érdemes áttekintenünk, mire figyeljünk különösen, és mit engedjünk el puszta háttérzajként a világszínvonalúnak ígérkező tárlat megtekintése közben.

Van Gogh tájképein a fák olyan karakteresek, hogy lehetetlen őket rangsorolni. Legérdekesebbek talán azok, melyeken maguk a fák szólítják meg a hierogli-fák rejtett nyelvén.

Ady Endre mindkét kezén hat-hat ujjal született, így már érkezésekor sámánnak, táltosnak hitték. Azt azonban senki sem tudta róla – és manapság is csak rendkívül kevesen tudják, mivel még mindig nem vonult be az irodalmi köztudatba –, hogy Ady Endre valójában a delphoi jósda szívében trónolt, és onnét kürtölte világgá jóslatait.

A művészettörténet-írás újhulláma különös, már-már Disney-rajzfilmfigurát, vagy Molière drámákból ismerős irodalmi alakot próbál ránk erőltetni: a „Kőgazdag Michelangelót”.

Ha megtalálod Masaccio képén az adógarast, még nem feltétlenül vagy zseni, ellenben olyan művészi értékkel gazdagodhatsz, amely egy életre szól.

Bár a hagyományos nagymesterek közül Rubens áll tőlem a legtávolabb, jelenleg mégis az objektíve legnagyobb hatású klasszikus festőnek tartom.  

Jelen tudásunk szerint nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Az akasztott ember házában (vagy házából) bárki is kötél általi halált halt volna, ám ez a szóbeszéd alapvetően determinálta Cezanne azon képének hangulatát, amelyből a modern festészet megszületett.

Ismer-e valaki bohémebb magyar festőt, mint Törökfalvi Török Károly? Senki se lepődjék meg, ha nem hallotta még Törökfalvi Török Károly magyar „festőművész” és „költő” nevét, mivel mesterünk annyira bohém volt, hogy eltékozolta minden tehetségét (is), csupán egyetlen középszerű képe és néhány Ady-epigon verse maradt az utókorra.

A barokk (és egyetemes) festészet legnagyobbjai voltak, mégsem tipikus barokk festők. Mindketten kerülték a barokkos túlzásokat, és a sötétebb tónusú, drámai műveket preferálták.   

Újkori civilizációnk kéz a kézben járt a szifilisszel. Alábbi cikkemben olyan 19. századi párizsi festőzsenik szerepelnek, akik bizonyosan – vagy nagy valószínűséggel – szifiliszesek voltak, ami közvetlenül (témaként) vagy közvetve (haláltudat, bűntudat, idegbénulás) hatott művészetükre.

Újabb szükségtelen interpretációs kísérlet helyett ezúttal híres művészek és tudósok szemüvegén keresztül vettem szemügyre Boscht.

Van Goghról már nagyon sokat írtam, mégis akad még bőven, amiről nem szóltam. Például különleges kapcsolatáról a valósággal, melyhez paradox módon annál jobban ragaszkodott, minél jobban kicsúszott alóla a talaj.