Mindketten a spanyol királyi udvar kedvenc festői voltak. Goya életműve választékosabb és színpompásabb, vásznaira ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt Velázquez szigorúbb és visszafogottabb művészete.

Életében szinte senki sem kedvelte, képeit pedig senki sem vásárolta. Halála után azonban rohamosan nőni kezdett az árfolyama, és idővel ő lett a legnépszerűbb és leginkább megfizethetetlen európai festőművész, ami nem utolsósorban „vonalkázós” ecsetkezelésének köszönhető. Hogyan is célszerű értelmezni Vincent van Gogh rejtélyes ecsetvonásait?

Éppúgy találhatni a spanyol festő alkotásai között harmonikus, kiegyensúlyozott ábrázolásokat – fehér festményeket –, mint szürrealisztikus, rémisztő lényeket felvonultató képeket. Elementáris erejű fekete festményeinek sorozatát – bár egyesek kétségbe vonják szerzőségét – eredetileg saját házának falára festette.

Ady Endre hat ujjal született – mint a sámánok – és számos profetikus jellegű verset írt évekkel előrevetítve a trianoni nemzethalál vízióját. Ám sem ő, sem a klasszika-filológusi műveltségű Babits Mihály és nyugatos barátai nem ismerték fel Ady Endre és a delphoi jósda közti transzcendens kapcsolatot.

Ezúttal nem egy modern vagy kortárs zeneműre, hanem egy meglehetősen régi képre: Bosch Zenei Poklának bemutatására esett a választásom.

Zenei téma rendszerint a hangszerek ábrázolása révén jelenik meg a festészetben. A lantról szinte azonnal felismerjük Apollónt vagy Dávid királyt. A szférák zenéjét játszó békés angyalokat többek között a Van Eyck fivérek tették halhatatlanná a Genti oltáron, míg Michelangelo Utolsó ítéletén harsonát fújó haragos angyalokat látunk. 

Konrad Witz – nevének jelentése: „witzes”, élc, adoma – a gótikus festészet egyik legnagyobb alakja volt, aki máig ható modernségét elsősorban vizuális kultúránkkal való rokonságának köszönheti. Képei olyanok, mintha mai számítógépeken vagy játékmakettek után készültek volna.

Bosch életéről szinte semmit sem tudunk, miközben Dürer e korszak leghíresebb festője volt, talán a legelső művészcelebritás. Művészi világuk is a lehető legnagyobb mértékben különbözött, ám néhány Krisztusról készült képet nagyon hasonló módon festettek meg.

Máig vitatott, hogy a Háromkirályok valódi királyok voltak-e vagy „csupán” mágusok napkeletről. Ennek ellenére ők lettek a képzőművészet legismertebb uralkodói, és az ő ajándékaikból (arany, tömjén, mirha) fejlődött ki a karácsony ünnepe.

Családi képek kapcsán rendszerint híres uralkodócsaládok képei jutnak elsőként eszünkbe, Goya vagy Velázquez műhelyéből. Ám a legszuggesztívebb családi képek nem feltétlenül történelmi jelentőségű uralkodócsaládokat ábrázolnak.

Előző írásomban úgy mutattam be Diego Velázquez remekművét, Az udvarhölgyeket, mint a tükrökkel való trükközés csúcsát, ami évszázadok óta izgatja szemlélőit. Ám a Las Meninas-szindróma akkor érte el igazi tetőfokát, amikor Pablo Picasso és Salvador Dalí is bekapcsolódott a történetbe… 

A tükör – latinul: speculum – a csillagászat és az önarcképfestészet elmaradhatatlan kelléke, ám néhány remekmű olyan trükkösen használja ki a különféle speculumok tükröződéseit, hogy az általuk keltett illúziókon évszázadok óta spekulálnak.