Mivel alapvetően minden műalkotás „rétegzett” (hagymahéj szerkezetű), így kizárólag olyan remekművekre koncentrálok, melyekben az egyes rétegek fizikai értelemben láthatók és tapinthatók, illetve textúráik révén jelentős esztétikai többlethatást fejtenek ki.      

Amikor Plutarkhosz megírta a Párhuzamos életrajzokat az ókor nagyjairól, valószínűleg érzékelte, hogy bizonyos textúrák kísérteties módon ismétlődnek az egyes életművekben. Mindez még látványosabb lehet, ha kissé kiszélesítve az időperspektívát csupa olyan művész portréját rendeljük egymás mellé, akik között „spirituális” átfedés van.

Manapság divatos a csapatjátékok legjobb irányítói közül – például Jordan, James, Messi, Maradona etc. – amerikai mintára kiválasztani az abszolút „Goat”-ot, tehát a Kecskebakot, aki irányítja az egész „nyájat”. Természetesen sosem lesz teljes egyetértés. 

Hét próféta és öt szibilla (jósnő) hatalmas alakja trónol a Sixtus-kápolna mennyezetén. Szépségük és nőiességük tökéletesen ellenpontozza a szigorúbb tekintetű prófétákat, s híven tükrözik Michelangelo újplatonista felfogását: a görög szibillák mint jövőbe látó jósok a héber próféták elődjei voltak.

Az evolúció végtelen változatossága révén egyes élőlények külső megjelenése vetekszik a műalkotásokkal, miközben egyes műalkotások a természet formáit imitálják. Vessük össze a „tengeri herkentyűk” csodáit néhány emberi remekművel.

Hamlet herceg mellett Oidipusz király a drámairodalom legismertebb tragikus hőse. Sőt: a freudi Ödipusz-komplexus fogalmának elterjedése óta népszerűsége talán még nagyobb lett, noha egyértelmű, hogy Oidipusz nem szenvedhetett Ödipusz-komplexusban, valódi tragédiája és „komplexusa” pedig csak Látszat és Valóság relációjában érthető meg.

A Mozartkugelek és a Raffaello-golyók töretlen népszerűsége sokat köszönhet Mozart és Raffaello hatalmas hírnevének, másrészt szerves kapcsolatot tételez fel az igényes édességek és az alkotók dolce (édes) stílusa közt, ami aligha működne Michelangelóval és Beethovennel.

Noha egy fénykép piaci értéke csak kivételes esetben vetekedhet egy kortárs olajkép piaci értékével, művészi érték tekintetében könnyen közelebb kerülhet hozzá, adott esetben meg is előzheti.

Festeni csak negyvenévesen kezdett. Ifjúkorában tengerész volt, később olyan sikeres párizsi tőzsdeügynök, aki hobbiból Cezanne-, Pissarro-, Odilon Redon-képeket gyűjtött. Festőként fedezte fel „primitív vadember” lényét, akit mindaddig elnyomott magában, s aki csak Tahitin tudott felszínre törni. Ám Gauguin vonalrajza talán még regénybe illő életrajzánál is beszédesebb.        

Mindketten a spanyol királyi udvar kedvenc festői voltak. Goya életműve választékosabb és színpompásabb, vásznaira ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt Velázquez szigorúbb és visszafogottabb művészete.

Életében szinte senki sem kedvelte, képeit pedig senki sem vásárolta. Halála után azonban rohamosan nőni kezdett az árfolyama, és idővel ő lett a legnépszerűbb és leginkább megfizethetetlen európai festőművész, ami nem utolsósorban „vonalkázós” ecsetkezelésének köszönhető. Hogyan is célszerű értelmezni Vincent van Gogh rejtélyes ecsetvonásait?

Éppúgy találhatni a spanyol festő alkotásai között harmonikus, kiegyensúlyozott ábrázolásokat – fehér festményeket –, mint szürrealisztikus, rémisztő lényeket felvonultató képeket. Elementáris erejű fekete festményeinek sorozatát – bár egyesek kétségbe vonják szerzőségét – eredetileg saját házának falára festette.