Brueghel élete annyiban hasonlít Boschéhoz, hogy ugyanúgy semmit sem tudunk róla. Nem tudjuk, hol született, és nem ismerjük a szüleit sem. Még nevének írása sem biztos: Brueghel, Bruegel, Bruegel alakban is találkozunk vele. 1550 körül állítólag Itáliában járt, és reneszánsz nagymestereket tanulmányozott, akik azonban láthatólag egyáltalán nem befolyásolták festészetét, ellenben egyre inkább Bosch hatása alá került, akit lényegében ő fedezett fel az utókornak.
Boschhoz hasonlóan Brueghelt sem értették, festőként nem is számoltak vele, metszetkészítőként viszont sikeres volt, így vélhetőleg meg tudott élni művészetéből. Festészetének elutasításában minden bizonnyal szerepet játszott Bosch elementáris hatása, akit ekkoriban alábecsültek, továbbá az, hogy elutasítva a reneszánsz perspektívát, „neogótikus” stílusban alkotott, rádásul úgy, hogy Boschhoz hasonló módon keverte a profán, a szarkasztikus, a szürreális és a transzcendens elemeket. Ezek felhasználásával volt képes olyan időtlen „üzeneteket” létrehozni, melyek bizonyos korszakokban érthetetlenek, míg más időszakokban, mint az emberiség bőrébe égetett örökös mintázatok, újra és újra felfedik titkos értelmüket.
A fogyasztói társadalom kritikája
Háborús évek szürreális élelmiszerinflációja láttán alighanem mindnyájunknak eszébe jutott a hely, ahol „kolbászból van a kerítés”, és ahol mértéktelenül habzsolhatunk. E gasztronómiai utópiát ábrázolja Brueghel egyik leghíresebb olajképe, a Cockaigne földje, más néven: Eldorádó.
Míg a hasonló gótikus képek a Hét Főbűn értelmében kíméletlenül ostorozzák az emberi mohóságot, addig az Eldorádón nyomát sem látjuk ennek, torkosságunkat itt nem követi semmilyen vallási retorzió. Eldorádóból ugyanis Brueghel kategorikusan kizárja emberi civilizációnk két „rákfenéjét”: az erőszakot és a munkát. Az állatokat nem kell felhizlalni és levágni sem – önként és dalolva (és sülve!) érkeznek hozzánk – így az emberek kezéhez nem tapad vér. Embertársaink ellen elkövetendő erőszak pedig eleve értelmetlen, hiszen e javakból mindenki kap, így elolvadnak a társadalmi kasztok és különbségek. A munka kizárása legalább ilyen fontos, mivel alapvetően ez vezet a termékek előállításához és felhalmozásához. Eldorádó lakóinak idilli életét tehát nem nehezíti semmilyen morális vagy anyagi válság, és csak kívülről érhetné fenyegetés, ám Brueghel ügyesen kizárja ezt is. Bár háttérként csodás tengeri panorámát láttat, Eldorádó (vagy Cockaigne) olyan bevehetetlen buborékvilág, amelyet csupán úgy lehet megközelíteni, ha valaki szó szerint „átrágja magát” a hatalmas habcsók- vagy kásafelhőn. Mert Eldorádó sem mindenkié. Csakis azé, aki feneketlen bendője révén méltónak találtatik az „álompolgárságra”.
Egy még meg sem született rendszer, a kapitalizmus kritikája rejlik Brueghel tréfás, szarkasztikus olajképének zsíros-olajos felszíne alatt. Felfedezte, hogy a művelt brüsszeli és antwerpeni polgárság már nem képes közvetlenül – halászat, vadászat útján – élelmiszerhez jutni, így a kereskedőknek teljesen kiszolgáltatottá válik, akik önkényesen alakíthatják áraikat. Brueghel piacán mindig van nagyobb hal, amely felfalja a kisebbeket, és monopolhelyzetre tör. Mindez nem csupán festőnk jövőbe látó zsenialitását jelzi, hanem talán közönsége sem csupán olyan gatyapőcös (férfiak derekánál rögzített tasak – angolul codpiece, franciául braguette) bugrisokból állt, amilyennek képzeljük őket.
A háború kritikája
Különösen az illegális migráció révén újjáéledő „vallásháborúk”, a Covid pandémia és az ukrajnai háború kapcsán érezhetjük úgy, hogy visszautaztunk Brueghel gótikus középkorába, festőnk örökös haláltáncot járó esetlen figurái közé. Nincs ebben semmi mulatságos vagy szarkasztikus. A Pradóban őrzött Halál diadalán Brueghel minden ecsetvonása véresen komoly. Szó szerint „arat a halál” ezen a képen, mégpedig minden válogatás nélkül, hiába próbálják némely moralisták e hatalmas tablót a Hét Főbűnnel összefüggésbe hozni. – Mégis milyen vétek terhelné a halott anya karjában lévő csecsemőt, akinek arcából csontvázzá változott kutyájuk szelleme lakmározik? Vagy épp a festmény jobb sarkában szerényen meghúzódó szerelmespárt, akiknek szerelmi duettje hívatlan hegedűs csontvázzal egészül ki? A hatalmas csontvázlégió kérlelhetetlen katonái egyébként mindenütt az emberi világot imitálják középkori haláltáncballadák szellemében, parodisztikus módon. A püspököt például piros püspöki kalapot viselő csontváz vezeti el. Ellentétben az Eldorádó zsíros, olajos ecsetvonásaival, Brueghel eme vásznán az enyészet színei – penészes zöldessárgák – uralkodnak, mintha festőnk külön jelezni szeretné, hogy a piktorok által felhasznált festékanyag alapvetően bomlástermék, az enyészet pedig maga is olyan zseniális festőművész, aki penészzöldszínű festékkel alkot. Brueghel remeklése emellett dupla inverzió: inverz módon kelti életre az Utolsó Ítélet csontvázait; másrészt: olyan sokalakos festmény, amely a Gyönyörök kertje merész inverziójának tűnik, szerelmes alakok helyett csontvázakkal.
A kép legmegdöbbentőbb részén a csontvázak vágómarhaként terelik hatalmas, koporsószerű építménybe az embereket. Bár számos középkori kivégzési mód látható a képen, e halálgyár minden bizonnyal Brueghel fantáziájának terméke, és ötszáz év kellett hozzá, hogy náci halálgyárként a valóságban is megjelenjen. – Nem csoda, hogy sokáig nem értették Brueghelt.
Az emberi hiúság kritikája
Brueghel bölcsen belátta, hogy az „eredendő bűn” sokrétű ábrázolásában senki sem vetekedhet Boschsal, ugyanakkor szintén felismerte, hogy a háborúk és vallásháborúk gyökere az emberiség nyelvi és etnikai megosztottságában rejlik. Ennek szimbólumaként festette meg kétféle változatban legfontosabb szellemi végrendeleteként a Bábel tornyát. E mitikus torony építése előtt az emberiség még egyetlen közös nyelvet beszélt, és nem háborúzott. Csakhogy Mózes első könyve szerint versenyre kelt az istenekkel: …És mondának: „Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén!”… Így született Babilon és templomtornya, a Bábeli torony. Ám Jehova közös nyelvük összezavarásával büntette az emberiséget, így nem csupán e hiú, égig érő toronyépítés hiúsult meg, hanem a történelem is elkezdődött…
Mivel Brueghel nem ismerte a nyolcvanöt millió téglát számláló valódi mezopotámiai, több egymásra rakott, egyre kisebbedő teraszból álló, lépcsős templomot, a zikkuratot, így Hérodotosz leírására alapján kezdett neki a nyolcszintes épületnek. Minden szint égitesteket szimbolizál – Vénusz, Szaturnusz, Jupiter, Merkúr, Hold, Nap, Vénusz (II.) – míg a felhőkbe vesző nyolcadik szinten trónolt volna a befejezetlen legfőbb szentély. Brueghel festménye olyan, mintha nyolc Colosseumot helyeznénk egymásra, ám spirális alakban keskenyedve, egyre kisebb és kisebb méretű amfiteátrumokat, végtelen útvesztőkkel.
Csakhogy a sors iróniája ezúttal túlszárnyalta még Brueghelét is. Nem lehet vitás ugyanis, hogy Brueghel németalföldi képe inspirálta az Európai Parlament épületét, amely így újabb „ateista-istenkísértés” szándékával hívja egyesülésre a nemzeteket, miközben saját fiának remeklését paródia tárgyává teszi. – Vajon mit szólna ehhez a brüsszeli Bábelhez Brueghel?!
- a) Brueghel: Bábel tornya; 1563.Pieter Brueghel the Elder, Public domain, Wikimedia Commons
- b) Európai Unió Parlamentje Elekes Andor, CC BY 4.0 Wikimedia Commons
Nyitókép: Idősebb Pieter Brueghel: Bábel tornya, 1563. Pieter Brueghel the Elder, Public domain, Wikimedia Commons
