Munkái számos szállal kapcsolódnak a bibliai témákhoz. Hogyan került keresztény hit munkássága középpontjába?

Mindig vonzódtam a szakrális témák felé, de pályám elején még nem a krisztológia felé fordultam, hanem az ősi civilizációk és kultúrák miszticizmusában kerestem a lényegi többletet. Mezopotámia, a Közel-Kelet, Közép- és Dél-Amerika prekolumbián területéről előkerült kisplasztikák, domborművek meghatározó hatással voltak rám. Aztán jött az ókori Európa művészete, amelyből az etruszkok és a Pompeji művészete érintett meg a legmélyebben. 1997 és 1999 között ezek a hatások alakították ki pályám bronzkorszakát. Meglehetősen termékeny időszak volt, mégis legbelül éreztem, hogy a sikerek és az elismerések ellenére le kell zárnom, mert kezdtem túl bonyolulttá válni, amit mindig el akartam kerülni. A művészettörténészek, a kritikusok és a gyűjtők szeretik, ha egy alkotó beáll egy vonalra, ha az életútjában jelentősebbek az állandó korszakok.

 

Gondolom, ez szolgálná az eladhatóságot.

Igen, a gyűjtők, a galériások ekképpen bele-beleszólnak a művészpályák alakulásába, „segítve” azzal, hogy elmondják, mire is van piaci kereslet. Aki leszerződik egy galériához, az egyben meg is köti a kezét, attól kezdve nehéz változtatni. Holott a művészetben éppen az a jó, hogy szabadon alkothat az ember. Szerencsésnek tartom magam, mert a pályám során azt csinálhattam meg, amit legbelül a legjobbnak éreztem. Ez igazi ajándék, ugyanakkor a képzőművészetben éppen ez a nehéz, mert így könnyen bevétel nélkül maradhat az ember. Művészeti szabadságomat annak köszönhettem, hogy az alkotás mellett évekig tanítottam, így sikerült elérnem, hogy ne kelljen kényszerűen engednem az elképzeléseimből.

 

A szabadság hol jelent meg a művészetében?

Érdeklődéssel viszonyultam a festészet és a szobrászat közötti kapcsolatok megtalálásához. Egykoron a főiskolán tanárunk, Vígh Tamás hívta fel a figyelmet arra, hogy nem igaz, hogy az ikonművészet sík lenne. Megmutatta, mennyi teret rajzol ki az ikonfestő magukkal a drapériákkal az alakokon. Vagyis az ikonképnek is van térábrázolása. Később ez a szellemiség végigkísért, igyekeztem az általam nagyra becsült elődök mesterműveit térbe helyezni, parafrázisokat készítettem. Ilyen volt Rubljov orosz ikonfestő, akinek egyik ikonja, az Ótestamentumi Szentháromság inspirálta az Hommage à Andrej Rubljov hármas szoboregyüttesemet. Nem tagadom, megszenvedtem vele, mert ennek bizonyos fordított perspektívája van, amelyben a három figurát úgy kellett létrehozni, hogy az egész egysége ne bomoljon fel.

 

Akkor más keresztény alkotások is hozzásegítették ehhez a témához?

Természetesen, de számos más, különböző út is vezetett a saját műveim belső megfogalmazásához. Úgy vélem, akkor jó egy alkotás, ha közel van a transzcendenshez. Azaz valami olyan élményt nyújt, ami szakrális. Talán az életkoromból is adódik, hogy ezekkel és nem profán témákkal foglalkozom. Bár utóbbiak engem mindig kevésbé vonzottak. A művészet mindig szakrális volt. Ha a szobrászat történetét nézzük, több tízezer éves tárgyak támasztják alá, hogy az szakrális műfaj volt. Az őskor, az ókor ugyancsak szakrális volt, igaz, a görögöknél már voltak kitérők. A feudális Európa a kereszténységre épült, így annak egész művészete is az volt. Ezen a szakralitáson a francia forradalom ütött nagyot, aminek következtében eltávolították Istent, helyébe pedig az észt, a hűvös racionalitást és magát a tökéletlen embert állították. Azóta erőltetetten próbál keresni valamit az európai művészet. Gyakorló, hithű katolikus emberként krisztológiai témájú munkáimmal nem a rossz ízű, vallásosnak mondott művészetet akarom gyarapítani, hanem belső útkeresésem lényegét. Tudom, hogy ez az utolsó témaköröm, de innen már nem is akarok továbblépni.

 

Képek a szerző achívumából, engedélyével.