„Flâneur” attitűdje szorosan kötődik Budapest fizikai és szellemi szövetéhez; a várost nem díszletként, hanem alapanyagként és interaktív felületként kezeli, a hétköznapi banalitást ragadja meg és emeli művészetté.

Interdiszciplináris művészként munkásságod az installáció, a fotográfia, az intermédia, a látványtervezés és a közösségi részvételen alapuló művészet határterületein mozog. Hogyan integrálódik ez a sokrétű tudás a munkáidban? Melyik terület a legmeghatározóbb, és mikor dől el, hogy éppen melyik „éned” dominál?

Valójában nem választom szét őket. Nem a klasszikus képzőművészeti tevékenységből élek, de a művészlétet egyfajta folyamatosságként élem meg. Számomra a legmeghatározóbb mindig a térben való gondolkodás volt. Ehhez kerestem az eszközöket, legyen az installáció, digitális látványterv vagy fotó. Korai munkáim, például a cérnaszálakon függő, apró kockákból álló „domb”, valamiképp a digitális tervezés előfutárai voltak: ott is egy textúra nélküli, tiszta térformát akartam megragadni. De nem lettem építész, ez a térbeli absztrakció maradt belőle.

 

Említetted a kilencvenes éveket és az Intermédia szakot. Akkoriban ez még teljesen körvonalazatlan fogalom volt.

Emlékszem, állandóan magyarázkodnom kellett, hogy mi az az intermédia. Volt rövid és hosszú válaszom is. Számomra főleg azért volt izgalmas, mert érdekelt a művészet teoretikus háttere is – és itt már a felvételire vagy húsz művészetelméleti könyvet kellett elolvasni. Ott ült a bizottságban Beke László, akivel volt egy jópofa incidensem: párhuzamosan művészettörténetre is felvételiztem, ahol lepontozták az esszéimet, én pedig a húszévesek önérzetével közöltem velük, hogy akkor nem is akarok szóbelizni. Aztán két hét múlva már az intermédián vizsgáztatott, ahol persze minden kérdésére tudtam a választ, hiszen készültem a művészettörténet-vizsgákra – rá is kérdezett, emlékezett rám. A határátlépés és a definiálhatatlanság az, ami azóta is éltet.

 

Ez a határátlépés a tereidben is megjelenik. Ott a „White Cube”, a steril galéria, és ott az utca, a város. Miért fontos neked, hogy „kivezesd” az embereket a kiállítótérből, mint például a krémes-projekt esetében, ahol a nézőkkel a városi vizuális feladványok megoldásáért cserébe a Sport cukrászdában együtt krémeseztetek?

A Ludwig Múzeumban vagy a Zöld Kakas Líceumban tartott művészeti foglalkozásaim is erről szóltak: keressük a kapcsolatot a külvilággal. A „deviáns” fiataloknak tartott sétáink vagy a Facebookos „mi ez és hol van” játékom (amit később Topor Tünde folytatott) is ezt szolgálja. Rajongok Budapestért, dokumentálom a folyamatosan eltűnő részleteit – egy armatúrát, egy régi járólapot. A galéria falai között bemutatott fotó csak az egyik állomás, de a cél mindig az, hogy a látogató ismét kimenjen a városba, és más szemmel nézzen rá, aktívan alakítsa azt. Szeretném tágítani is a kört, hogy ne csak egy szűk réteghez szóljon a művészet.

 

Küzdesz a „bezártság” ellen. Az egyik legkorábbi közös akciótok a Képíró utcai Stúdió Galériában pont erről szólt: egy felfújt ugrálóvárral eltorlaszoltátok az utat, hogy a látogató ne tudjon a megszokott módon bemenni a galériába. Mi volt ezzel a célotok?

Ez volt a Turista Paradicsom. Azt akartuk, hogy a látogatók ne ragadjanak a steril falak között, hanem induljanak el. Adtunk nekik egy térképet, és kiküldtük őket a környékre: a rendőrségre, egy szállodába, egy kocsmába. Ilauszky Tamás hatsoros versének sorait hímeztük zászlókra vagy írtuk képekre, és ezeket helyeztük el külső helyszíneken. A 2000-es évek elején még volt ebben egyfajta könnyedség; könnyen le tudtuk beszélni a rendőrséggel, hogy kitegyünk egy zászlóra hímzett verssort a kirakatukba. Aki végigjárta az utat és összeolvasta a verset, az kapott egy csomagot – benne többek között egy paradicsommal, ami a „turista paradicsom” szójátékra utalt.

 

Nagyon sok projektetekben előkerül a gasztronómia: krémes, paradicsom, téli fagyi vagy az élelemcsomagok a Moszkva (ma Széll Kálmán) téren. Fontos, hogy íze is legyen a művészeteteknek?

Az étel az egyik legintimebb és leghatékonyabb kapcsolódási pont. Akit szeretnek, azt megetetik – én ebben nőttem fel. A huszonöt éve művésztársaimmal alapított HINTS Institute for Public Art csoport másik tagjának, Szabó Eszter Ágnesnek is ilyen volt a diplomamunkája: anyatejből készített turmixot egy DJ-pulttá alakított konyhaasztalon. Ez nagyon mély, őszinte gesztus. Ha adsz valakinek valamit enni, az rögtön feloldja a gátlásokat, legyen szó egy galéria látogatójáról vagy egy utcai járókelőről.

 

2003-ban a Ludwig Múzeum Gravitáció című kiállításának a Moszkva téren is voltak kihelyezett munkái, és az ott rendezett megnyitó talán a leglátványosabb példája ennek: repülőről szórtátok a szórólapokat, miközben lent csomagokat osztottatok.

Igen, az igazi public art akció volt. A Moszkva tér akkoriban (is) tipikus élelmiszerosztó helyszín volt, mi pedig ezt a rituálét használtuk fel. „Mindenki vendég, mindenki házigazda” – ez volt a jelszavunk. Egy szintre hoztuk az elit művészeti közönséget, az ott várakozó hajléktalanokat és az átutazókat. Demokratizáltuk a megnyitót. Ez a gesztus – az ajándékcsomag egy kis pezsgővel vagy étellel – azonnal emberivé tette a szituációt.

 

Volt egy még radikálisabb kísérletetek is, amikor stewardessnek öltözve próbáltatok embereket „eltéríteni” a 16-os buszon Dunaújvárosban. Mennyire voltak nyitottak az emberek erre az akcióra?

Ez szintén megnyitó esemény akciója volt a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. Fontos kapcsolódás a 2001. szeptember 11-i eseményekkel. Mi stewardess-egyenruhában egy buszt térítettünk el, de nem egy tragédia felé, hanem egy kiállításmegnyitóra. Bár úti csomagokat adtunk és hívtuk őket a galériába, az ellenállás érezhető volt. Összesen talán hárman szálltak le velünk. Ez is azt igazolta: ha kimegyünk hozzájuk az utcára, sokkal könnyebb az aktivizálás, de attól kezdve, hogy be kell lépniük egy zárt, idegen térbe – mint egy galéria –, falakba ütközünk. A legnehezebb a saját határaink átlépése.

 

Sokan megkérdőjelezték akkoriban, hogy amit csináltok, ez a játékos, „gag-szerű”, szórakoztató attitűd egyáltalán művészet-e.

Volt ilyen hang a szakmán belül, igen. Sokan nem tudták hova tenni ezt a határterületet a szórakoztatóipar és a galéria között. De a közönség oldaláról sosem kaptunk ilyen kérdéseket; náluk inkább a felszabadultságot éreztem. Feloldódtak a játékban, és ez ránk is visszahatott. 

 

A flâneur-ök, városi kószálók sokszor céltalanul, de mindig éber figyelemmel járják a várost, nemcsak nézelődnek, hanem fizikai nyomokat rögzítenek. Ez az attitűd egy sajátos művészi adatgyűjtés, a városi tér „olvasása”. Flâneuse-ként a legapróbb részletekben is meglátod a történetet. Van ebben szerinted speciális női tekintet?

Nagy Mercédesz művészettörténésznek van egy írása a fényképeimről, ami pont erről szól, ezt kiegészíteném azzal, hogy én még „autisztikus” részletérzékenységet is látok. Amikor például észreveszek az autóból valakit elsuhanva egy zebránál, akinek épp hiányzik egy foga a mosolyából – ez az, ami másoknak fel sem tűnik. Számomra ezek a részletek mesélnek. Olyan vagyok, mint egy turista a saját városában: rácsodálkozom egy kompozícióra, egy fényre, és megpróbálom keretezni. Ez állandó naplózás, folyamatos praxis, még ha nem a klasszikus értelemben vett „aktív művész” státuszban teszem is.

 

Ebben a „naplózásban” kulcsszerepe volt a technológiának. Az elsők között volt iPhone-od az országban, ami akkoriban még valódi novum volt.

Igen, 2007-ben ez óriási játék volt! Előtte egy rissz-rossz felbontású Nokiával fotóztam éjszakai képeket – imádtam azt a pixeles textúrát. De az iPhone és a Facebook berobbanása megváltoztatott mindent: ott volt az azonnali kapcsolódás lehetősége. Lefotóztam valamit a Bank utcában, feltöltöttem, és a barátaim azonnal reagáltak. Amikor a lányom, Rózi megszületett, és az ember óhatatlanul kicsit bezárult az otthoni létbe, ez volt a hidam a külvilág felé. Kilométereket gyalogoltunk a babakocsival, én pedig új szemmel néztem a városra.

 

A nézők szeretnek megdolgozni az élményért és a kínált játékosság eszköz a mélyebb rétegek feltárásához. A kreativitás nem áll meg a galériák falainál!

 

Képek a művész jóvoltából, engedélyével.