A tárlat összképe megidézi Janikovszky Éva könyveinek világát, megeleveníti saját, egykori gyermeki gondolatainkat, és akár arra is sarkallhat, hogy sajátjainknak olvassuk fel újra az írónő történeteit – ha eddig még nem tettük volna.
„Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, csak úgy, hogy bujkáljon bennünk, minden eshetőségre készen” – írja Janikovszky Éva. Üdítő érzés ezeket a sorokat olvasni a város különböző pontjain az emlékév alkalmából. Az ünnepelt írónő sorai pontosan erre a kiállításra asszociálnak. A galéria kiállítóterében Kocsis Katica esztéta válogatásában olyan kortárs alkotásokat láthatunk, melyek a szülőség fáradt idegrohamairól, a kisgyermekek lehetetlen kérések hisztijeiről, és maszatos ruháik halmairól mesélnek, melyek között egyszer csak felvillan valami makacs, groteszk természetű derű.
Janikovszky Éva gondolataival egyezve megállapíthatjuk, hogy amíg kicsi a gyerek, mindenki azt keresi, hogy miben hasonlít rá. Később, amikor megjelenik az első dackorszak, az első „nem alszom el” és „nem megyek oviba”, hirtelen mindenki hárítani kezd, és mentegetőzik. Felteszi a kérdést: „Kire ütött ez a gyerek?” Janikovszky jellegzetes, félmondatokból építkező, szelíden ironikus világa itt keretté válik: nem arról beszél, hogy „rossz” a gyerek vagy „hibás” a szülő, hanem arról, hogy az együttélés maga válik gyakran komikussá.
Az elmúlt évek anyasággal foglalkozó kortárs tárlatai között ez a válogatás újszerű nézőpontot emel be az eddig feldolgozott tematikák közé, mivel megjelenik benne az abszurd és a groteszk szemlélet, ami a Janikovszky-emlékév keretezésében a humort is központi elemként kezeli. Nem tompítja a feszültséget, hanem kiélezi, és ez a feszültség alakul át néha felszabadító kacagássá, máskor kínos, feszengő nevetéssé. A groteszk kortárs értelmezéseiben gyakran éppen az válik nyugtalanítóvá, ami ismerős. Ezekben a képi világokban a szerepek elcsúsznak, a hétköznapi viselkedések túljátszottá válnak, és ettől maga a normalitás kezd el furcsán viselkedni. Ez a logika az anyaság, szülőség tapasztalatában is működik. Nem azért groteszk, mert idegen, hanem azért, mert túlságosan is ismerős: a hétköznapok ismétlődése, a szerepek túlterheltsége, a test és a türelem határhelyzetei teszik egyszerre komikussá és felkavaróvá. A humor ebben a térben nem menekülés, hanem átalakító erő, ami segít a nehézségeket elviselhetővé tenni. A kiállítás látogatásának élménye éppen ezért tele van feltörő érzelmekkel.
Városi Gabriella megfogalmazásában a tárlat nyitánya valóságos helyzetkomikum. A kiállítótérbe lépve nem is válik egyértelművé, hogy egy gyermek-játszósarkot vagy egy installációt nézünk. Az apró részletek árulják el a művészi produktumot, mert amit látunk, az bármelyik család nappalijának részlete is lehetne – igaz, a ready made műfajától sincs messze. A popsikrémmel végigkent berendezési tárgyak azt a momentumot rögzítik, amikor a gyermek uralma alá vonja a felnőttvilágot, és kénye-kedve szerint belakja. Sajátos és valóságos gyermekperspektívát tapasztalhatunk meg az elénk táruló káoszban. Mintha pontosan ebben a miliőben játszódna Magyarósi Éva videója, ahol a családi élet káosza és a művész alkotni vágyásának állapota szövődne össze. Kijelentése, miszerint a „punkok nem haltak meg, csak gyereket nevelnek”, itt nem puszta irónia, hanem állítás: a szülőség maga is lehet radikális, normabontó létforma. Aktuálisan számos szakember és művészszülő tevékenykedik azon, hogy a kortárs művészeti intézményrendszer és struktúra keretei a családokhoz is igazodjanak.
A kiállítás alkotásai közül Gőbölyös Luca Background című sorozata eleveníti meg leginkább az anyaság társadalmi helyzetét. Olyan felvételeket tár elénk, amelyeken az anya figurája egyszerre van jelen és mégsem. A test leplek alól sejlik fel, a gyerek éles kontúrja mögé húzódva. A viktoriánus korabeli „hidden mother”-fotók digitális újragondolásában az anya beolvad a háttérbe. Miközben a társadalmi szerep – a tartás, a megtartás – pusztán érzékelhető marad. Az anya nincs az előtérben, mégis ő teszi lehetővé, hogy a gyermek látszódjon. Maga elé, akár a szükségletei elé helyezve őt.
Gáspár Annamária munkáján az anyaság testi változásai és érzelmi rétegei jelennek meg stilizált, mégis egyértelmű formában: szoptatás, könnyek, csókok – mindezek szimbólumokká sűrítve, mintegy virágnyelven elbeszélve nagyméretű textilmunkáján.
Kun Fruzsina festett játékbabái különös átmeneti állapotot rögzítenek, melyben a gyermekek a sminkeléssel is idejekorán felnőtté szeretnének válni. Jellegzetes jelenség, amiben még inkább érződik a gyermeki lét törékenysége.
Fekete Szilvia az ősanyák világába repít minket vissza, amikor a természet és az ember szimbiózisban létezett. Anyák és gyermekeik viaskodnak démonjaikkal, pihennek az édenkertben, úsznak a meselények világában, gyönyörködnek az élővilág csodájában, melynek ők maguk is részei. Ez a világ nem nosztalgikus menekülés, hanem alternatív olvasat és traumafeldolgozás is egyben. Régi korokba utaztat minket Pusztai Panna Pálma mini tűfilc-sorozata is, az Anyaságom krónikája nyíltan ábrázolja a nagy családi kódexet. A középkori krónikák és illusztrációk felidézése – iniciálék, gótikus betűk, képaláírások – arra utal, hogy itt egyféle hivatalos történet íródik, csak épp azzal az őszinteséggel, amellyel a lap szélére a komikus és kínos részletek is odaférnek.
Kusnyár Eveline és Varga Rita kompozícióin keverednek az emberi és állatfigurák. Maszkokban őszintébben merünk mesélni magunkról. Az idő múlásával változnak szerepeink, változnak a viszonyaink. De megidéződik a mesék, mondókák világa, és a gyermekek természetközelisége is – különösen Evelinnél, ahogy őszintén tudnak kapcsolódni egymással. A portrék időtlenné válnak, és a nyuszifülek teszik gyermekivé alakjait. Mert akár ő maga is lehetne az ábrázolt személy, aki gyermekei által továbböröklődik.
A ház motívuma is kulcsmotívum, amely Benkő Ramónánál is megjelenik. Nemcsak a forma, hanem az idő múlása is rokon szemlélet, Evelin képeinek egyfajta továbbgondolása is lehetne. Ő az óra járásának irányába ismétlődőn jeleníti meg az otthont. A gyermekes lét sokszor mókuskerék-szerűen ismétlődik, és gyorsasággal forog. Egy-egy felkiáltójel parancsol megálljt, vagy kiszakadást ebből a véget nem érni látszó folyamatból. Jó felfigyelni ezekre a jelekre. Megélni általuk és értékelni a jelen varázsát. Akkor is, ha az egyszínű, lazúros vizes, levegős textúra még inkább fokozza az idő múlásának érzékelését.
Janikovszky Éva szerint a mosoly mindig „egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is”. Ez a kiállítás ilyen kis fényeket gyújt, de nem azért, hogy megszépítse a nehézséget, hanem hogy láthatóvá tegye őket. Legyen szó kialvatlan éjszakákról, a gondoskodás láthatatlan munkájáról, a széteső rendről, a szeretet komikus aránytalanságairól. A műalkotások arra hívják a nézőt, hogy nevetni merjen azon, amin valójában néha inkább sírni lenne kedve. Talán épp ez a nevetés, a megtalált derű az, ami összeköt bennünket ebben a feszült, groteszk, mégis szerethető közegben, melyet családnak nevezünk.
Fotók: Czerkl Gábor / KULT7 Galéria engedélyével / sajtóképek.
A kiállítás május 21-ig látható a KULT7 Galériában (1072 Budapest, Klauzál tér 6.).
