Amikor Bálint absztrakt portréját festettem – majd tíz éve már –, és a munka egy adott pontján megkértem őt, hogy szabadon nyúljon, fessen bele a képbe, ő a portrét középen, függőlegesen szinte teljesen átszakító kék-fehér festékzuhataggal – szín-fény eséssel – lepett meg.
A portré intim, árnyas belső tereibe – mint egy buldózer – beözönlött a fény. Az egzisztencializmus tükrökkel teli közegébe a masszív valóság. Ez a provokatív huszárvágás fontos vallomással gazdagította a róla szóló képemet: bármilyen feszültséggel járjon is, ő nincs külön a kívülről betörő fénytől. Ez a betörő fénynyaláb sok mindent megvilágított számomra is abból, hogy Bálint mit, miért csinál.
Gyermekkorától a tér foglalkoztatta, ez a mindannyiunk számára személyes, mégis közös. Megfejthetetlen élmény! Összetettségével, irányaival, sűrűsödéseivel, huzatával és zárványaival. Idejével és időtlenségével.
Ennek az élő élménynek kifejezése izgatta festővé válása során. Ezen kísérletezett, amikor képeinek eszközrendszerét alakította, amikor festői nyelvezetén dolgozott. A színek rétegző gazdagságán, az ecsetkezelés egymásba fonódó áradásán, a képsíkból való finom kimozdulásokon és a mindig gondosan-pontosan megválasztott képformátumon. Érzékeny-szigorú figyelme ezt a jelrendszert, ezt a nyelvjárást gyomlálta, nemesítette, ennek elemeit keresztezte.
Mindeközben ez a kutató elme és szem lépten-nyomon beleütközött a keretbe. A keret kényszerítő valósága számára olyan adottság volt, amelyből igazából nem kért. Amihez ugyan, – az előzőekben felsorolt fortélyokkal – nagy szabadsággal igyekezett viszonyulni, de ez a viszonyulás azért mindig alkalmazkodás, kompromisszum maradt. A kép valós, lényegi élménye és az elmúlt bő félezer év által ránk hagyományozott négyszögletes képforma sehogy sem egyezett tökéletesen. És mivel Bálintnak a festés „becsületbeli ügy”, a kép állítása igazság kell hogy legyen! Mesebeli vándorlegényként olyan ismeretlen úton indult el, amelyen így előtte még senki nem járt.
Az ő célkitűzéseihez a shaped canvas – a formázott kép – ismert műfaja csak első látásra találó analógia. Miksa Bálint nem a kép formai rendjét függetleníti a kiinduló négyzetes alapformától. Ő az élmény lebegő fenoménját akarja éppen addig a határig kiterjeszteni – egy ecsetvonással sem tovább! –, ameddig az a benne ható vizuális igazságot mondja ki.
Arra a sok évig tartó kísérletező folyamatra most nem térek ki, aminek tétje az volt, hogy ezt a célkitűzést vizuálisan és fizikailag is a lehető legmegbízhatóbban megvalósíthassa. És sikerült neki!
A keret elhagyása, ez az új helyzet persze egy sor új kérdés elé állít. Alapvető kérdések elé: Mit kezdjünk a kompozícióval? Azzal, aminek egyensúlyát, mozgásait – egyáltalán a létét! – éppen a keretek által meghatározott képhatárok tudomásulvételéből indítjuk.
Mi legyen a kompozícióval, ha nincs mihez képest komponálni?
Bálint válasza erre a fogas kérdésre egyszerű és meglepő. Mondhatni, pimasz. Majd meglátjuk. Meglátjuk, hogy az az élmény – a hatalmas ég, a rés a lombok között, vagy a nyugodt sötétség a harmadik szobában –, melynek engem megérintő igazsága miatt ez a kép itt, most, éppen készül, kivívja-e magának a megfelelő teret, rejtett élő geometriáját, erre épülő fősodratú minőségét és ellenpontjait, amelyekkel azután életre kapaszkodik, és megáll a lábán. Egészségesen, járókeret nélkül.
Meddig nyújtózik egy élmény? – meddig sűrűsödik? – és mihez képest?
Keret nélkül, de nem határok nélkül! Csontváry vesszőparipája a határokról, hogy mindennek határa van, és ezt a határt a dolog magjában lévő fajtulajdonság határozza meg, érvényben marad. Miksa Bálintnál az élmények ilyen életmagok. A festés során e magok kifejlődnek és az adott élmény életlehetőségének határaiig növekednek.
Hol van a fény határa? Az alkony hol fordul át éjszakába?
E képeknek van legalább egy fix pontjuk. Általában egy. (Amolyan arkhimédészi pont, melyből, ha sarkaiból kiforgatni nem is, de felépíteni lehet egy-egy világot.)
Gravitációs pont. Cél vagy kiindulás. Ehhez képest sűrűsödik, lazul a képi történés. Ezért a képeket centrális mozgások jellemzik. Lassú vagy gyorsabb áramlások valamilyen gravitációs mező erőterében.
Néha ez a pont a kép szélére is kerülhet, sőt van, hogy a képen kívüli hatóerőként rendezi annak dinamikáját, határait. De ilyenkor is pontosan érzékelhető.
A centrum körül szerveződő világok kozmikus asszociációkat is keltenek. Többször ez valóban kozmikus élményekkel kapcsolódik. Ég és föld nagy ívű kapcsolataival. Ezenkívül ecsetvonások határolta élő sziluettjükkel saját keletkezésükre utalnak.
És ha már a nem látható pontos érzékeléséről szóltunk, persze a függőleges és vízszintes is jelen van e képek erőterében. Ahogy mindnyájunkban: úgy hívják, egyensúlyérzék. Éppen ezért, szabadon kifutó kócos léggyökereik ellenére ezek a képek nem állhatnak akárhogy. egyensúlyérzetünk öntudatlanul is meghatározza pozíciójukat.
Azután van még az elkészült képek tere: ahogyan egy leendő gyümölcsfának ültetéskor szabad teret kell hagynunk, amelyet majd idővel betölt, a képeknek is szükségük van szabad levegőre – konkrétan plusz üres fal felületre –, melyben erővonalaik kinyújtózhatnak.
Bálint meglátásait – a képek alakítását – mennyiségi kontrasztok jellemzik: sok, kevés. Nagy sötét – kis fény, sok lágyság – kis élesség. A kicsinyek hangsúlya összefügg a képtér húzásának irányával. Ha nagyritkán egy-egy emberi figura is része a témának, akkor biztos, hogy Bálint az alig látható kicsinységet szánja neki. És mivel nemegyszer ezek a kicsiségek a képeken, ha nem is figurák, de jelentésüknél fogva – lámpák, városfény. pince… – emberi jelenlétre utalnak, megkockáztatom, hogy valahogy minket jelentenek.
Ugyanakkor ezek a kicsik és kevesek rendszerint a kép súlypontjai, sőt a képek kulcsai. A képen legalábbis értük és miattuk van ott az a nagy és sok, és kozmikus. Értelmet – és sokszor címet is – adnak a képnek.
Minden festő lényegében egy-két dolgot mond egész életében. Egy-két fő üzenetet. Miksa Bálint esetében mi ez?
Az elképesztő szakmai arzenál, és sok irányú gondolati megalapozottság mellett is, valami nagyon egyszerű és ártatlan. Hogy mindennapi élményeink a LÉTEZÉS csodájával terhesek. Hogy a legapróbb vizuális történések is az újdonság erejével és örömével lephetnek meg. Ma született valóságok.
A létezés élmény, és ez az élmény sűrű közeg. Homály, ahogy Goethe nevezi, amelyen a fény fennakadva színekre bomlik, és ezen a nyelven – a színek nyelvén – kimondja a bennünk és körülöttünk lévő világ egységét.
A szem öröme: egy színkapcsolat egész egyszerűen szép. Még a legsötétebb éjszakában szinte csak megérzett színharmóniák is! Csontváry szerint gyönyörködésre vagyunk itt a földön. Az ember dolga a rácsodálkozás és az öröm. Paradicsomi helyzet, melyben az ember nevet ad a dolgoknak.
Eszembe jut, amikor Janka lányom született. Mivel a szülés otthon történt, nem voltunk rákényszerítve, hogy a születés pillanatában kimondjuk a nevet, melyet aztán egy életen át viselni fog. Volt idő ránézni, gyönyörködni, rácsodálkozni arra az új valóságra, ami annyi szállal kötődött hozzánk, mégis olyannyira önállóan és tőlünk függetlenül létezett immár.
Órákig néztem ezt a csodát másnap délelőtt, mire kimondtam, ő Janka. Ez a névadás, úgy gondolom, csak gyermeki, játékos-komoly figyelemmel az igazi. S nekem úgy tűnik, hogy amikor Bálint a saját maga által kiküzdött művészi szabadsággal tekint a világra, és festeni kezd, ma született valóságaiban újra ez a gyermeki névadó űzi a megnevezés tiszta mágiáját.
Fotók: Egressy Orsolya © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria
