A Milói Vénusz a legismertebb hellén műalkotás, melynek népszerűségét csupán a Dávid-szoborral és a Mona Lisával érdemes összemérni, ám a Mona Lisával ellentétben: a milói Vénusz máig a tökéletes női szépség európai eszményképe.

Nagy Sándor (III. Alexandrosz) volt az ókori világ legjelentősebb hadvezére, aki hódításai során számtalan várost alapított, sohasem vesztett csatát, s akiről kiváló képzőművészeti alkotások születtek az ókorban és az újkorban is.

Mivel a kollázskészítés nem feltétlenül igényel festői tudást, sem olyan jelentős beruházást, mint egy komolyabb fényképezőgép, így napjainkban a vizuális önkifejezés népszerű formája.

Renoir és Cezanne, noha művészi világuk a lehető legnagyobb mértékben különbözött, kölcsönösen tisztelték egymást. Egyetlen közös témájuk volt – A nagy fürdőzők –, amit rendkívül sajátos módon festettek meg.

Giorgione életéről szinte semmit sem tudunk, művészi üzenetei éppoly homályosak, mint életrajza, és csak nagyon kevés olajkép származik biztosan tőle. Legnagyobb tanítványa, Tiziano ellenben ontotta magából a remekműveket, pápák és királyok kedvenc portréfestője volt. 

Akik látták a Trója című filmet, vagy olvasták Homérosz Íliászát, azok pontosan tudják, hogy a trójai háború tíz éven át tartó állóháború volt, amelyben az akháj (görög) és trósz (fríg) seregek erői teljesen kiegyenlítették egymást. Homérosz legnagyobb fegyvere tehát az „ellenpont” volt, melynek segítségével szerkesztette szimmetrikusra eposzait. Az Odüsszeia lényegében az Íliász ellenpontja. 

Caravaggio árnyéka borult az idei évre, ami nem csupán a mozikban nagy sikerrel futó életrajzi filmnek vagy Gimesy Péter tudományos előadásainak köszönhető. Mintha 2015 óta fokról fokra „érzékenyültünk” volna hozzá a halál egyre erőszakosabb formáihoz, ami az ukrán háborúban érte el eddigi tetőpontját. – A sötét kulisszák mélyéről színpadra lépett Caravaggio.

Látásunkat nem csupán hőhatásuk révén képesek befolyásolni a színek. Ha például megpillantunk egy vörös színű autót – vagy akárcsak a vörös színre gondolunk –, tekintetünk máris keresni kezdi az összes vörös színű tárgyat a közelünkben. Mivel pedig ez minden létező színnel hasonlóan működik, ezt a színről színre vándorló látást nevezem színkontrollnak.

A művészszignók rendszerint a festmények eredetiségét erősítik vagy rombolják le, nem kapcsolódnak a képhez, nem hordoznak semmilyen önálló mondanivalót, sőt: kifejezetten idegen testként ékelődnek a textúrába, így számos remekmű maradt szignálatlan.

A Mindent Látó Szem eredetileg egy ősi egyiptomi hieroglifa, amely ismerős lehet Az Ezeregyéjszaka meséi alapján készült A bagdadi tolvaj című filmből és „Nagy Testvérként” az amerikai egydollárosról is.

Itáliában Az Utolsó Ítélet után már nem születtek hasonló jelentőségű apokaliptikus alkotások, Németalföldön viszont virágzott Bosch és Brueghel pszichedelikus művészete. Most mégsem őket, vagy a későbbi Blake-et és a szürrealistákat emelem ki, hanem a Terminátor című kortárs film első és második részét, melyekben James Cameron vászonra vitte az Utolsó Ítéletet, a reneszánsz nagymesterekhez méltó módon.

Konrad Witz (1400 körül–1446) gótikus festészetének jelentőségét a XX. században ismerték fel, azóta úgy emlegetik, mint az egyik legelső tájképfestőt és az egyik legjelentősebb svájci művészt, akinek számos alkotása a protestáns képégetések áldozatául esett, ám fennmaradt munkái a modern festészettel mutatnak rokonságot.