Van Gogh: Ciprusok; 1899
Van Gogh: Marguerite Gachet a zongoránál; 1890  

 

Miközben Michelangelo festményei alapvetően rajzalapúak voltak, addig Leonardo szfumátója és Tiziano kolorizmusa felpuhították a vonalrajzot. Évszázadokkal később Turner még továbbment, az impresszionisták és pointillisták pedig nem csupán a körvonalakat tüntették el, hanem tudományos módszerek segítségével bontották atomjaira az egész festészetet. Csakhogy velük szemben Gauguin és Van Gogh ismét előtérbe helyezték a vonalrajzot. Gauguin rendszerint olyan tiszta színmezőket használt, melyeket vastag, fekete öltésekre emlékeztető kontúrvonalak határolnak. Van Gogh pedig japán festők műveiből ihletet merítve hozta létre teljesen egyedi vonalkultúráját. E fokozatosan kialakuló „vonalkázós” stílust technikailag a pointillizmus tudatos tagadásaként jellemezhetjük. Ugyanis a szubatomizált pointillista képeket alkotó pontok matematikai értelemben nulla dimenziósok, azaz: nem rendelkeznek semmilyen iránnyal, kiterjedéssel. Ezzel szemben Van Gogh vonalai matematikai értelemben „vektorok”: tehát „irányított szakaszok”, meghatározott hosszúsággal és kiterjedéssel. Ciprusok című híres képén az irányított vonalvezetés legalább háromféleképpen jelenik meg. Az égitesteket szaggatott „fényküllők” övezik koncentrikusan, miközben az egyiptomi obeliszkeket idéző ciprusfák – Van Gogh szemében a halál jelképei – hatalmas sötét törzsét vertikálisan felfelé törő S alakú arabeszkvonalak alkotják, amelyek így a heves szélmozgás érzetét keltik. Az út ugyanakkor csupa szaggatott, vízszintes ecsetvonás: Van Gogh ezáltal éri el, hogy az utat akkor is mozgalmasnak és dinamikusnak lássuk, ha jelenleg nincs rajta nagy forgalom. Ergo: Van Gogh az Út belső lényegét, rendeltetését, ideáját és példázatszerű jellegét ragadja meg, amely egyszerre kínál utazást fizikai és metafizikai síkon… A Marguerite Gachet című képén Van Gogh vonalkultúrája – ha lehet – még fejlettebb, ugyanis a vonalak révén egyaránt képes érzékeltetni a zenei folyamatot és a zene által kiváltott érzelmeket. Ecsetkezelése csupa fékezhetetlen energia, mintha a zongoristanő – a festőt kezelő dr. Gachet fiatal leánya – Beethoven valamely „őrültebb” zongoraszonátáját tolmácsolná. A záporként zuhogó hangjegyek elemi erejű érzelmi – és zenei! – örvényléseket produkálnak, átragadva a zongoráról a zongoristanő rózsaszín ruhájára, így Van Gogh szaggatott (zeneileg: „staccato”) ecsetvonásai nem „csupán” expresszívek, hanem olyan „rezgési energiákák”, melyek a zongorabillentyűk leütésével zenei hangokat hoznak létre. Így a vastagon felvitt irányított szakaszvonalak e zenei hangjegyek szinte tapinthatóvá váló vizuális leképzései, melyeket Van Gogh a zöld színű falra felvitt vörös színű pointillista pöttyökkel zenei módon „ellenpontoz”.

Van Gogh: Olajfák; olajkép; 1889
 
 
1889-ben Van Gogh olajfákról és olajfákat szüretelő provance-i emberekről festett tizenöt képből álló sorozatot, miután Gachet doktor jóvoltából naponta néhány óra kimenőt kapott az elmegyógyászati intézetből. Az anyaghasználat és művészi alapanyag rafinált összekapcsolása során válnak az olajfák olajképekké. Van Gogh leveleiből tudjuk, hogy szándékosan kerülte a Gecsemani-kerttel való párhuzamot, ugyanakkor szimbolikus módon valamennyi vásznon megjelenik Krisztus. A legcsodálatosabb képen olyan ragyogó napkorong formájában, amelyből valósággal kirobbannak a napsugarak. Az olajfák V alakú ágai rejtett Vincent-szignók, és noha lombjuk úgy lobog, mint megannyi templomi gyertyatartó, az olajligeten mégis érződik némi ziláltság, nyugtalanság. Elsőként Warren Keith Wright esztéta-regényíró figyelte meg, hogy az olajfák árnyékai nincsenek teljes összhangban a napkorong állásával, ami tovább fokozza a kép rejtélyes hangulatát, ám kétségtelen, hogy ezen a vásznon ünnepi hangulat uralkodik. Van Gogh itt egyenrangút alkotott az egyiptomiak és az inkák napkultuszával, akik az aranyat a Napisten ajándékának tekintették, évezredekkel megelőlegezve jelenlegi tudományos világképünket, mely szerint az arany csakugyan a csillagok méhében fejlődött ki, és a Föld kialakulásának bábeli (z)űrzavara során került hozzánk, tehát az arany nem a Földön lezajlódó geológiai folyamatok eredménye. Van Gogh „tudományos próféciája” pedig abban rejlik, hogy a Napból kiáramló „rezgési energiát” ugyanazokkal az élénk ecsetvonásokkal festette meg, mint a zongorából áradó rezgési energiákat az előző képen, tehát ecsetkezelése révén konkrét fizikai kapcsolatot létesített a fény és a zenei hangok között, megelőlegezve Einstein és mások fénnyel kapcsolatos felfedezéseit. Van Gogh csak azzal lehetett tisztában, hogy a hét zenei hangot különféle rezgések (ütések, billentések, pengetések, fújások etc.) hozzák létre, illetve amit Newton színelmélete óta mindenki tudott: hogy a fénysugár megfelelő prizma segítségével felbontható a hét alapszínre. Azt azonban még nem tudhatta, legfeljebb megsejthette, hogy a hét alapszín mellé is ugyanúgy hozzárendelhetünk egy-egy frekvenciát (vagy rezgésszámot), mint a hét zenei alaphanghoz. A sárgához például 530-510THz-et, ami nagyjából megfelel a kétvonalas C’’ hang 523.251Hz-es frekvenciájának. (Ennek oka, hogy a fény olyan elektromágneses sugárzás, ami egyszerre hullám és részecske is. Albert Einstein ennek elemzéséért kapott Nobel-díjat a relativitáselmélet kidolgozása előtt.)    
 
Van Gogh: Csillagos éj; 1889

 

E „tudományos próféciák” apoteózisát Van Gogh leghíresebb művével, a Csillagos éjjel alkotta meg. A képen tizenkét égitestet látunk, melyeket olyan fényévgyűrűk öveznek koncentrikusan, mint az órarugók. Mindezek Van Gogh fantáziájának egyedülálló termékei, hiszen naprendszerünkben valódi gyűrűi csupán a Szaturnusznak vannak, és nem kizárt, hogy valóban a mechanikus órák pulzáló hajszálrugói és „kakaós csigára” emlékeztető fő rugói ihlették őket. Azonban a kép legrejtélyesebb vonása kétségtelenül a központi örvénylés, az a kozmikus flow, amely tökéletesen feltárja előttünk annak a távoli spirálgalaxisnak képét, amelyet elsőként majd Hubble fog megpillantani korszakalkotó teleszkópjával 1925-ben. Van Gogh természetesen nem volt Leonardóhoz vagy Dürerhez fogható polihisztor, így tudományos értelemben nem fedezett fel semmit. Hiperérzékeny idegrendszere révén azonban képes volt saját háborgó kedélyállapotának belső örvényléseit kivetíteni képeire, ezáltal átpillantani Maya-fátylán, tehát próféták módján a „jövőbe látni”. Amit festett: a maga korában merő képtelenségnek tűnt, amit kortársai közül senki sem érthetett, így még Van Gogh levelezését sem szabad releváns interpretációnak tekinteni! A valódi interpretációt ugyanis mindig az élet írja, ami jelen esetben nagyságrendekkel meghaladja Van Gogh jóval szerényebb elképzeléseit, olyan művészi világot hozva létre, melyben fizikai és metafizikai síkok örvénylő vonalai alkotnak harmóniát.   

Kollázs: Kozmikus-flow
Van Gogh: Csillagos éj (részlet)
Spirálgalaxis NBC 1300; Hubble teleszkóp; 2004
Mágneses terek (forrás: internet)
Lieber Erzsébet: Körök; elektrográfia: elektromos eszközzel létrehozott kép (kortárs)