Ha a majd ezeréves Szolnok városának művészettörténetéről beszélünk, akkor a legfontosabb történések az elmúlt mintegy kétszáz évbe sűrűsödnek. A Szolnoki Művésztelep a maihoz nagyon hasonló kialakításban 1902-ben jött létre. A kolónia története az 1848/49-es szabadságharcra nyúlik vissza, amikor August von Pettenkofen bécsi festőművész az osztrák csapatok hadirajzolójaként Magyarországra érkezett és beleszeretett a magyar tájba.

 

Már akkor megfordult Szolnokon, hogy azután harminc éven át rendszeresen visszatérjen, és bécsi kiállításokon, osztrák és német művészbarátok körében hívja fel a figyelmet Szolnok és környéke – számára – keleties varázsára, aminek köszönhetően a XIX. század második felében osztrák és német művészek, majd Európa fontos művészeti központjait is megjárt jeles magyar festők figyelme is Szolnok felé fordult: így Deák-Ébner Lajosé, majd Bihari Sándoré, Mednyánszky Lászlóé, Fényes Adolfé – csak néhány név a telepalapítási kérelem aláírói és az első beköltözők sorából. A következő majd másfél évszázadban – eljutva a mához – a hazai képzőművészet országosan is jegyzett, nemritkán határainkon túl is ismert alkotói dolgoztak a szolnoki kolónián, köztük Aba-Novák Vilmos, Pólya Tibor, Bernáth Aurél, Mattioni Eszter, Borbereki-Kovács Zoltán, Rékassy Csaba, Ágotha Margit.

 
 

A két folyó, a Tisza és a Zagyva torkolatában, a hajdani vár területén létrejött művésztelep mai törzstagjainak és szorosabb alkotói körének tizennyolc tagja ezen a nyáron sokrétű, tematikailag, stilárisan, technikailag is gazdag csoportos kiállításon mutatkozik be a Kert Galériában, akiket ugyan elsősorban a szolnokiság, a városhoz, annak művésztelepéhez való kapcsolódás köt össze, de szerteágazó voltuk ellenére is kitűnően együtt lélegzők, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tárlat sokszólamú összhangja.

 

Ízelítőt ad a kiállítás a telephez szorosan kapcsolódó képgrafikusok munkásságából, akik egyazon magasnyomásos eljárás, a linóleummetszés megmunkálási formáinak sokrétűségét mutatják be: Nagy Katalin Matild gesztusfestészetet idéző, többszínnyomásos lapjain tárja elénk színes virágoskertje csodás virágait, Bugyi István József szinte írja, lendületesen metszi ívelt vonalakkal teli képmezőit, míg Sinka Péter a mérnöki precizitás és a spontán felületképzés együttes megjelenítését bravúrosan ötvözi  Ösvény-sorozatában.

 

Már korai időszakában is számos tájfestő látogatta a Szolnoki Művésztelepet, mely százhuszonhárom éve plein air telepként indult. A szabad ég alatt alkotás gyakorlata ma is érvényes, így a kiállítók közül a rangidős, 1958 óta folyamatosan a kolónián dolgozó Fazekas Magdolna személyes közelségű, méltóságteljesen visszafogott természeti környezetábrázolásain vagy Debreczeni Fanni melankolikus és metaforikus, a távolságot nemcsak műcímeiben, hanem átvitt értelemben is közvetítő képein is tetten érhető. Ez az attitűd jellemzi Nagy Dénes pasztózus, lendületesen megfestett képmezőit is. Vertikális tájszemlélet hatja át Szabó Ágnes tájmetszetet idéző Ugróiskoláját, valamint egyfajta tájképiség mutatkozik meg Király György csendéletein is a nagy egységek megfestésében és a térfelosztásban.

 

Szép konstellációban lélegzik együtt nagyobb méretű csendéletével Verebes György keleti és nyugati bölcsességet egyaránt magában hordozó, címadásában a helyre, a néhai vár területére is utaló mudra-ábrázolása, és Szabó György bronzplasztikái, aki ezúttal az időt és az örök körforgást jelképező – művészetében gyakran és sokféleképp megformált – korongokat figurákkal egybeépített kisplasztikáin mutatja be. Az idő, a korong jelenléte vándormotívum formájában és egyfajta archaizálás ugyancsak jellemzi Révi Norbert plasztikáit. A kolónia további szobrászai közül figyelmet érdemel Baráth Fábián finom melankóliát sugárzó, időtlen, mégsem szenvtelen portrépárosa, illetve két olyan szobrász, akik kiállított műveikkel szervesen kapcsolódnak a kilencszázötven éves jubileumhoz.

 

Szabó Imrefia Béla munkásságához számos érem tervezése fűződik, ezúttal az elmúlt ötven év Szolnokhoz kapcsolódó érmeit mutatja be, melynek legkorábbi eleme Szolnok városának kilencszázadik évfordulójára, 1975-ben készült emlékérem, a legutóbbira pedig az idei jubileum alkalmából kapott megbízást; Pogány Gábor Benő pedig Amerigo Tot szobortervén kívül Szolnoki végvári vitéz című, helytörténeti vonatkozású kisplasztikáját is bemutatja a kiállítás Kistoronyban látható egységében.

 

A kiállítótérben számos olyan alkotás kap helyet, melyeknek a koloritja vagy izzó dinamikája energiákkal tölti fel a szemlélőt, így Posta Máté finom, pasztelles színvilágú diptichonsorozata, mely egyszerre tükrözi, megvilágítja és sejtelmesen el is rejti a belső mondanivalót. Kecső Endre antik mitológiából merítő, ezúttal Ámort és nyilát feldolgozó alkotásai, melynek tökéletes párja Soós György hasonló dinamikával, szintén kevés motívummal és eszközzel is nagyhatásúra megfestett Nautical Soundtrack című műve a földszinten. Technikai nóvumnak is számítanak a telep legutóbbi csoportos kiállításainak történetében Tóth Xéniának a Kecső-művekkel tökéletes összhangot mutató subái a galérián, melyeknek egyikén több mint kilencszáz napig dolgozott a művész, egyfajta vizuális naplót teremtve alkotói folyamatának.

 

A százhuszonhárom éve festőtelepként indult, azóta folyamatosan működő kolónián mára a festészet, a szobrászat és a grafika képviselői egyaránt jelen vannak, alkotásaik pedig szervesen kapcsolódnak a város művészeti múltjához és a képzőművészet hagyományaihoz, miközben innovatívak is: a kísérletezés és a megújulás jegyében alkotnak ők a kilencszázötven éves Szolnokon.

 

Képek a Szolnoki Művészeti Egyesület jóvoltából.

 

A 950 év a két folyó partján című kiállítás augusztus 30-ig tekinthető meg a Szolnoki Művésztelep – Kert Galériájában (5000 Szolnok, Templom út 2.).