Negyedszázados barátság fűzte Aknay Jánost (1949–2026) Völgyi Miklóshoz és feleségéhez, Skonda Máriához. A műgyűjtő házaspár az Aknay-életmű különböző szakaszait mindvégig gondos, szeretetteljes figyelemmel követte, így rendre értő szemmel vásároltak tőle kulcsműveket. Aknayt és Völgyit hasonló élettapasztalataikon kívül összekapcsolta, hogy mindketten alig néhány hét különbséggel 1949-ben születtek. A művész és a gyűjtő a mágikus, „dupla hetes”, vagyis hetvenhetedik születésnapjukra az óbudai, Nánási út 40. szám alatt lévő Galériában, 2026 elején ünnepi kiállításra készültek.
A Hírnök érkezett (Mi 77-esek) című, közösen alkotott koncepció nyomán létrejött tárlat megnyitóját azonban Aknay János már nem érhette meg, így ünneplés helyett az emléke előtti tisztelgés maradt. A kiállítást Novotny Tihamér művészeti író, szerkesztő nyitotta meg, aki az Aknay-életmű legjelentősebb ismerője, kutatója, műveinek katalogizálója. A Kortárs folyóirat márciusi számába írt hiteles és megrázó nekrológját olvasta fel. A szakmai, mégis rendkívül személyes, tisztelettel adózó szöveggel a szakember személyében nem csupán a művész életútját jól ismerő pályatárs búcsúzott, hanem az egyik legközelebbi barát is.
Aknay János a kortárs magyar képzőművészet egyik meghatározó alakja volt, munkásságát leginkább a posztgeometrikus, illetve a konstruktív-szürrealista irányzat jellemzi. A Nyíregyházán született alkotó Debrecenben és Budapesten töltötte diákéveit, majd Szentendrén telepedett le; leginkább ide kötődik sorsa és élete, művészetszervező tevékenysége; az utóbbi évtizedekben a Régi Művésztelep alkotó-
jaként dolgozott és tevékenykedett. A vállaltan autodidakta művész pályájára nagy hatással volt Szentendre szeretete, s a város művészeti tradíciói.
A Vajda Lajos Stúdió egyik alapítójaként a szentendrei hagyományokat folytatva újította meg nem csupán Vajda, hanem Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő és Deim Pál szellemi örökségét. Aknay festményeinek, szitanyomatainak és tusrajzainak letisztultsága, az ábrázolt architektúra határozott, zárt formái a geometrikus rendet képviselik, melyet jellegzetesen használt motívumaival, az angyal-
formákkal és a rovásjelekkel lazít fel, egyedivé téve alkotásait. Sűrű, kuszának ható, impulzív vonalai, markáns színei és redukált formái kontrasztos hatásokat generálnak képein, melyekkel képes volt erős érzelmeit, személyes tapasztalásait kifejezni. Teljes életműve híven tükrözi jellegzetes, jól azonosítható stílusát. Művészetének fő motívumai és azok szimbolikus jelentései az évtizedek során folyamatosan alakultak, változtak. Gyakran használt élénk, direkt színeket, amelyeket egyes pályaszakaszaiban arannyal és ezüsttel egészített ki. Jól ismerte valamennyi koloritjának szimbolikus jelentéstartalmát, ezek alapján rendelte őket egymáshoz, illetve színdinamikai, színelméleti megfontolások nyomán választott közülük.
Munkáiban a térbeliséget elsősorban tónusainak egymáshoz illesztésével, valamint ellentétes hatású vizuális érzetükkel teremtette meg. Pályája során festészettechnikailag is sokat alakult művészete, kezdetben olajjal és pasztellel dolgozott, farostra és rétegelt lemezre, majd akrillal vászonra festett, gyakran sűrű ecsetvonásokkal létrehozva egyedi felületeit. Művészetében a konstruktív-geometrikus formák folyamatosan fellazultak, oldódtak, melyekből később ismét visszatért a letisztult, szigorúan geometrikus, illetve figuratív(abb) formavilághoz. Pályájának legkorábbi szakasza a figurativitástól indult, gyakran ceruzával és szénnel rajzolt, majd a szentendrei elődök és pályatársak hatására az absztrakció felé fordult. Geometrikus, konstruktív struktúrái s motívumai felidézik Szentendre barokk városának jellegzetességeit, amelyeket festészetében egyre inkább átlényegítve mutatott be. Visszafogott színeket felhasználó korai munkáiból még kiolvashatók a kiinduló látványelemek architekturális formái; a háztetők, az ablakok, a kapuk, amelyek később egyre inkább absztrahálódtak. Angyalmotívumokat már ekkor is használt, modern ikonográfiai jelleggel, melyek jelentéstartalmai később markánsan átalakultak. Angyalainak figuratív formái emlékeztetnek a szentendrei nagy elődök bábualakzataira.
Aknay életének és művészetének legnagyobb törése 1986-ban következett be, amikor hétéves kislányát, Sárit elveszítette. A sors drámaisága, hogy ez a feldolgozhatatlan fájdalom alakította valódi művésszé. „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni, / Ott kell annak megtanulni, / Hogyan kell a dudát fújni” – szól az ismert népi rigmus, melyet József Attila is gyakran idézett versei ihletőjeként. Az archaikus strófában minden benne foglaltatik, amit a sámánoknak és a művészeknek tapasztalniuk szükséges, hogy küldetésüket beteljesítve, mélyre menő és sűrű szövetű, érzelmileg telített alkotásokat hozzanak létre.
Aknay kénytelen volt személyes és tragikus megéléseiből meríteni; a lelki poklot megjárva alkotott maradandót. Elhunyt kislánya emlékére, sőt, neki címezve formálta vásznainak, szitanyomatainak, tusrajzainak sorozatait, bemutatva bennük a Nagy utazás (1987) és az Angyal születésének (1986–1990) lehetőségeit. A korábban ábrázolt angyalok átlényegültek őrangyalokká, akik így mindenkiéi lehetettek. Műveiben a lelki törés hatására geometrikus, mégis lágy alakzatokat, nyüzsgő, nyughatatlan, sűrű vonalhálózatokat és motívumokat alkotott, melyeket főként sötét színekkel festett meg. A veszteség élményének hatására elvont jelrendszereket alakított ki, bennük a korábban alkalmazott minták átalakultak, így a rovásjelek és a figuratív jellegű elemek is megváltoztak, új értelmet kaptak.
Ekkor alkotott képein feltűntek a kereszt és a koporsó alakzatai, amelyeket korábban, apja elvesztésekor is használt. A szimbólumként választott jelek közül az ’S’ alakja és jelentése kulcsfontosságúvá vált, lányára, Sári nevére utalva. Gyakran ezekből a jelekből és formából alakította ki az angyalokat vagy az ablakokat, amelyek madárként (fecskeként) is értelmezhetők. Diptichonjaiban és triptichonjaiban időnként szövegek is láthatóvá váltak, amelyek egyre inkább olvashatatlannak tűnnek. Rovásjelei kalligrafikussá alakultak, az amorf formák pedig angyalszárnyakká lényegültek át. Széttöredezett kompozícióit leginkább a központi motívumok tartották össze. Festményei lírikusabbakká váltak, bennük a transzcendens jelentéstartalmak lettek fontosak.
Munkáiban már a kezdetek óta, az 1980-as évektől használta az ősi, Erdélyben alkalmazott rovásírásból eredő motívumokat, melyek korábbi korszakaiban elsősorban meditatív hatásúak voltak, ám a trauma következtében szakrális jellegűvé alakították munkáit. Minden jelnek egyedi jelentést tulajdonított, amelyeket a kínai és japán kalligrafikus betűkhöz hasonlóan önmagukon túlmutatóként ábrázolt és értelmezett, ugyanakkor műveiben ezek esztétikai értékeket is hordoznak. A rovásjelek az enigmatikusság szimbólumai is, melyek használata elősegítette a való életben mindig is befelé forduló alkotó rejtőzködését, amit a tragédia még inkább felerősített. A kimondhatatlan veszteség élményét is ezekkel a jelekkel formázta meg (írta le), elősegítve a művészi (és lelki) feldolgozás lehetőségét. A jeleket a geometrikus absztrakció jellegzetességeivel ötvözte, hogy művészetében egyfajta sajátos archaikus modernizmust hozzon létre. A halál élményét balladaként mesélte el (Ballada „S”-ről, 1987), hogy könnyebbé tegye tapasztalásait.
Az 1990-es években készített alkotásai is még a gyász feldolgozásáról szólnak. Bennük éles vonalakkal, kontrasztokkal, komplementer színekkel, illetve az ’S’ betűk formáiból kialakított angyal- vagy madárszárnyak egymásmellettiségével teremtett feszültséget. Korábbi témái, formajegyei, sötét színei, zaklatott, háromszög formákra emlékeztető motívumai, angyalai, rovásjelei vissza-visszatértek, ám képei fokozatosan letisztultak. Amikor élete (és művészete) nagy traumájának feldolgozásában eljutott odáig, hogy a veszteség intenzitása enyhült, az élet ’körbeölelte a gyász tapasztalásait’. Ennek hatására motívumai megszelídültek, tónusai világosabbakká, vidámabbakká váltak.
Munkáiban a geometria logikájának rendje helyett inkább már a lélek harmóniája érvényesült. Visszatért korábbi jelképeihez, a szentendrei városképet idéző háztetőkhöz, ablakokhoz és kapukhoz, illetve az angyal formájához. Ezek közös ábrázolása akár városi őrangyalokként is értelmezhető, védőangyalai ekkor inkább már a figurativitás felé mutatnak. Emlék című sorozatával jelzi a korábbi témákhoz és motívumokhoz való visszatérését, valamint a téma állandó fontosságát. Az örökkévalóságban való bizodalma mindvégig segítette a gyász feldolgozását, amit a 2010-es és 2020-as években festett, erőteljesen figuratív hatásokat mutató Mennyei Jeruzsálem képeit idéző alkotásai, illetve Krisztus-
parafrázisai is bizonyítanak.
Aknay János életét folyamatosan végigkísérte a halál lehetősége, ő maga is többször került halálközeli állapotba. Nem csupán leányát, hanem barátai közül is sokakat elveszítve tapasztalta meg újra és újra a mulandóság visszavonhatatlanságát. 2026. január 26-án, a végső Nagy utazással maga is Hírnökké válva távozott az örökkévalóságba, hogy újra találkozhasson örök múzsájával, védőangyalával, kislányával, Sárival
Képek: Aknay János archívumávból, a jogörökösök engedélyével.
