Anyai nagybátyja bátorította, s vitte el a Louvre-ba, ahol a fiú Goya, El Greco és Velázquez műveit másolta.
Manet útja a talányos festményig
Thomas Couture műtermében hat éven át tanult festeni. 1859-ben festett, Abszintivó című képét Delacroix nagyra értékelte, ám Manet meglepetésére a kor legjelentősebb kiállítóterme, a Szalon visszautasította. Még ugyanebben az évben találkozott Edgar Degas-val a Louvre-ban, aki éppen egy Velázquez-képet másolt. Életre szóló, heves vitáktól sem mentes barátságot kötöttek.
1860-ban festi meg első sikeres képét, A spanyol énekest. Az 1863-ban készült Olympia és Reggeli a szabadban című képét csak a III. Napóleon által létrehozott Elutasítottak Szalonjában mutathatták be, ahol az erkölcstelenség bélyegét rájuk nyomva óriási botrányt váltottak ki mind a kritikusok, mind a tárlatlátogatók körében. Manet ekkor elkeseredésében több festményét megsemmisítette. Bár ő maga nem tartozott az impresszionista festőkhöz, a Batignolles-csoport megalapítójaként a mozgalom elindítója volt, maga köré gyűjtve olyan festőket, mint Claude Monet, Auguste Renoir, Eugène Manet, Camille Pissarro, Alfred Sisley és Paul Cezanne.
Élete utolsó éveiben szifiliszfertőzéssel és súlyos mozgásszervi betegségekkel küszködött. Orvosai a vidéki levegő jótékony hatását javasolták számára. Halála előtt egy évvel festette A Folies Bergère bárja című, legtöbb kommentárt kiváltó művét, amelyet a mulatóban készített tanulmányok alapján műtermében alkotott meg. A 96 × 130 centiméteres képet először az 1882-es Szalonban állították ki, és nagyon kedvező kritikákat kapott.
Folies Bergère
Nevezetes zenés szórakozóhely volt cirkuszi mutatványokkal és egyéb attrakciókkal a XIX. században a ma is működő Folies Bergère, mely 1869. május 2-án nyílt meg Párizs kilencedik kerületében, a rue Richer 32. szám alatt. Émile Zola ezt írja róla 1886-ban: „Van Párizsban egy bizarr, különleges, egyáltalán nem ortodox hely, félig kávéház, félig színház, a lehető legpárizsiabb, amit nagy előszeretettel keresnek fel vidékről és külföldről is.” Toulouse-Lautrec mellett Édouard Manet is rendszeres látogatója volt a mulatónak. Guy de Maupassant, aki többször megfordult a Folies Bergère-ben, A szépfiú című regényében mutatja be a mulató egyik szépasszonyát: „…halványkék kasmírruhát viselt, amelyben előnyösen rajzolódott ki hajlékony dereka és telt keble. Meztelen karja és nyaka fehér csipkék habjából kelt ki, amikkel a ruha rövid ujjait és a kivágás szegélyét díszítették; a feje búbjára fölfésült haj kissé göndörödni kezdett a nyakszirtje körül, és szőke hajpihék könnyű felhőjét alkotta a nyaka fölött. Duroyt megnyugtatta az asszony tekintete; nem tudta, miért, de annak a nőnek tekintetét juttatta eszébe, akivel előző este a Folies Bergère-ben találkozott. Szürke szeme volt, olyan azúros szürke, mely különössé tette a kifejezését, vékony orra, erős ajka, kissé húsos álla – az egész szabálytalan és hódító, csupa kedvesség és huncutság. Az ilyen asszonyi arcok minden vonásában valami sajátos báj nyilatkozik meg, mindegyiknek mintha külön jelentősége lenne, és minden mozdulata mintha mondana vagy rejtegetne valamit.” (Benedek Marcell fordítása)
Az enigmatikus pultoslány
A Folies Bergère bárja előterében álló pultoslány a valóságban is a mulató alkalmazottja volt, Suzonnak hívták. Az első, azonnal szembetűnő különössége a festménynek Suzon kifejezéstelen, semmibe révedő tekintete, ami sehogyan sem illik a mulatóhely atmoszférájához. Kérdések sokasága merül fel e tekintet láttán: a pultoslány vajon melankolikus? Fáradt? Talán idegennek érzi magát a zajos tömegben? Vagy inkább egyfajta maszkot ölt magára, hogy ne árulja el igazi érzelmeit? A műkritikusok véleménye megoszlik abban, vajon csupán italt szolgált-e fel a vendégeknek, avagy testét is áruba bocsátotta. Az utóbbi feltevést támasztják alá azok az 1870 és 1890 között – abban az időben, amikor Manet alkotta festményét – írt rendőri jelentések, amelyek szerint már a Folies Bergère megnyitása előtt egy órával mozdulni sem lehetett a szórakozóhely halljában. A kalandkereső cilinderes urakat a poharuk mellett kacarászó prostituáltak szólították meg. Ezekből a jelentésekből az is kiderül, hogy a hall jobb oldalának hatalmas bársony ülőhelyén akár negyvenen is kényelmesen helyet foglalhattak, és rajta a hölgyek szemérmetlenül ölelgették az éppen felcsípett férfiakat. A Folies Bergère-t tehát nem csupán a mutatványok miatt látogatták az urak. Könnyen elképzelhető, hogy pultosként is olyan lányokat alkalmaztak a mulatóban, akik nem utasították vissza a vendégek gáláns ajánlatait. Kevésbé meggyőző az az érvelés, hogy Suzon nyakán és csuklóján ugyanazok az ékszerek láthatók, mint a kurtizánt ábrázoló Olympia botrányt okozó képén. A szóban forgó karkötő ugyanis valóságos, a festő édesanyja ékszerének festői másolata. Itt tehát inkább a gyermekkorba visszanyúló nosztalgiáról lehet szó.
Kérdések a tükör és tükörkép körül
Félreérthetetlen utalást tesz Manet is a festményen arra, hogy a lány nem csupán italokat kínál a vendégeknek. A háta mögött lévő tükör mutatja beszélgetését egy cilinderes vendéggel, akinek modellje Manet szomszédja, a festőművész Gaston Latouche volt.
A festmény egyik méltatója felhívja a figyelmet a férfi átható tekintetére, ahogyan a lány szemébe néz. Itt többről lehet szó, mint egy ártatlan beszélgetésről felszolgáló és vendég között.
A legtöbb, máig nem lezárt vitát a tükör és a tükörkép kérdése váltotta ki. Ismeretes, hogy Manet Velázquez nagy rajongója volt, akinek Az udvarhölgyek című világhírű festménye hathatott a tükör alkalmazására a festményen. Csakhogy a spanyol mester képén a tükörben azt látjuk, amit az tükröz. Nem ez a helyzet Manet-nál. A kép jobb oldalán álló cilinderes férfi csak a tükörképben jelenik meg, a teremben nem látható. Ebből a tényből egyesek arra következtetnek, hogy a művész helytelenül alkalmazta festményén a tükrözést. Mások szerint a férfi alakja csupán illúzió, amit a halála előtt álló festő szándékosan tett hozzá a képhez. De nem ez a festmény egyetlen részlete, amely a tükörképben eltér a valóságtól. Az italosüvegek tükörképe sem egyezik meg a pulton lévőkével.
Nagy csillár alatt, félkörben elhelyezkedő nézők láthatók a tükörben. A bal oldalon fehér ruhában Méry Laurent, akinek szalonját többek közt Zola, Mallarmé, Proust és Manet is látogatta. Utóbbinak a lány modellje és talán szeretője is volt.
Ez ismét csalóka tükörkép, mivel a valóságban a bár nem a nézőtér előtt helyezkedett el, az csak Monet képén került a háttérbe, csakúgy, mint a festmény bal felső sarkában a trapézon álló női lábak. Mint a festmény valamennyi elemét, ezeket a lábakat is a legképtelenebb magyarázatok kísérik. Az egyik elemző szerint azért kerültek a festményre, mert Manet béna lábai miatt kerekesszékben festette képét, és erre akart emlékeztetni.
Örök talány marad, vajon Manet miért nem a megszokott tükrözési technikát alkalmazta. Az azonban bizonyosnak tűnik: tévednek, akik mindezt a festő „ügyetlenségének” tulajdonítják.
A talányos bárpult
A kritikusok véleménye abban is eltér, milyen szimbolikus jelentése van a képen látható bárpultnak. Egyesek – arra utalva, hogy Manet nem sokkal halála előtt festette a képet – egyfajta testamentum jelleget látnak a pultban. A márványlap maga a festő koporsóját jelképezné, míg az italok és a gyümölcsöstál a földi gyönyöröket. Az elmélet egyik bizonyítékaként említik meg, hogy az egyik üvegen a festő szignója szerepel. Ez az elmélet azonban erőltetettnek tűnik. Sokkal inkább elfogadható az a magyarázat, hogy az italosüvegek a mulató vendégeinek társadalmi hovatartozására utalnak. A nagypolgárokon kívül középosztálybeliek, sőt még munkások is látogatták az attrakciókat, a bárpultnál pedig pénztárcájuknak megfelelő italokat fogyasztottak. Így kerülhetett Monet festményére a pezsgő és az abszint mellé a jóval olcsóbb angol sör.
A festmény ma Londonban, a Courtauld Galleryben látható.
