Reining Vivien központi témái az önreflexió, a családi emlékezet, az elmúlás, a felejtés és az emlékezés viszonyai, valamint a párválasztás kérdésköre és a szerelmi kapcsolatok átalakulása.
Azt vizsgálja, hogyan reprezentálható a személyes emlékezet és az identitás, miként válik a gyász, a felejtés, az emlékezés érzése vizuális tapasztalattá, valamint hogyan működik a személyes múlt és művészeti forma közötti dialógus. Nála a koncepció, a tartalom és az azok megjelenítésére választott technika egyaránt meghatározó. Nem ragaszkodik kizárólag a hagyományos nyomdai grafikai eszközökhöz. Kísérleti grafikákat, installációkat hoz létre, amelyek idővel gyakran változnak, átalakulnak – legtöbbször efemer (mulandó) anyagokat használ –, ami által az anyag „élete” is bevonódik a mű jelentésébe.
Ez a fajta kísérletező megközelítés jól illeszkedik a kortárs grafika trendjébe, ahol a médiumok közti határok elmosódnak, és a vizuális művészet nem feltétlenül fejeződik be egyetlen statikus nyomattal vagy képpel. Munkáiban tehát az anyag, a technika és a téma szétválaszthatatlan egységet alkot. Grafikai gondolkodása folyamatokat tesz láthatóvá: az emlékezés, a felejtés, az elmúlás és az ezekhez kapcsolódó belső munkák rétegzett működését. Alkotásai a családi emlékezet feltárásából indulnak ki, de nem a múlt illusztrálására törekednek, hanem azt vizsgálják, miként torzul, kopik, íródik át az emlék, és hogyan hagy nyomot bennünk az elmúlás tapasztalata.
Legújabb munkái esetében – Én szerettem alperest, Teri mama fényképei, Áldozó I–II. – a viasz visszakaparásának gesztusa az emlékezés, a töredezett múlt feldolgozásának folyamatát demonstrálja: a felszín alól előhívott alakok, ismert/ismeretlen családtagok egyszerre bizonytalanok és megrendítően jelenvalók. A Kórtörténet Reining Vivien családi fotóarchívumából indul ki, mégsem dokumentarista vállalkozás. Az anyai nagymama fotógyűjteménye, az elbeszélt és elhallgatott történetek nem bizonyítékokként, hanem érzékeny, bizonytalan alaprétegként vannak jelen. A művek azt a határmezsgyét vizsgálják, ahol az emlékezés és a felejtés egymásba csúszik, ahol a személyes múlt már nem stabil narratíva, archívum, hanem sérülékeny és folyamatosan alakuló konstrukció.
A viasz visszakaparása nem pusztán formai megoldás, hanem az emlékezés működésének pontos analógiája. A fedőréteg eltávolítása nem tiszta feltárást eredményez, hanem karcolt, hiányos, torz képet. A múlt nem egyszerre, nem teljességében jelenik meg, hanem megszakításokon és sérüléseken keresztül. A kép létrejötte így maga is kutatómunka: a felszín alól előhívott alakok az emlékezet bizonytalan, gyakran fájdalmas rekonstruálását idézik. A filc, kávé és tempera által létrejövő foltok és tónusok nem restaurálják a fényképeket, inkább a romlás, az idő munkáját hangsúlyozzák.
A régi képkeretekbe helyezett munkák archív tárgyak benyomását keltik, mégis fiktív archívumot alkotnak. A demencia miatt a nagymama számára a képeken szereplő alakok felismerhetetlenné váltak; a sorozat így egyszerre búcsú és csendes ellenállás az eltűnéssel szemben. Az alkotó gyermekkori önarcképének beemelése különösen erős gesztus: saját identitása is ugyanabba a bizonytalan térbe kerül, ahol a valós és a feledésbe merülő alakok léteznek. Az „én” nem kiváltságos pozícióban jelenik meg, hanem az emlékezet által azonos módon kezelt, sérülékeny figuraként.
Egyszerre utal orvosi dokumentációra és lelkiállapotra a Kórtörténet cím. A „kór” itt nem pusztán a demencia konkrét tapasztalata, hanem az emlékezet sérülékenysége mint egzisztenciális állapot. Amikor a múlt darabjai elhalványulnak, az identitás is meginog. A kiállítás így nemcsak egy család történetét, hanem az önazonosság törékenységét vizsgálja, a képek az identitás meghatározásának nehézségére is reflektálnak.
Az emlékezés a képzőművészet egyik alapvető terepe, mert a vizuális médium képes érzékelhetővé tenni azt, ami belső és megfoghatatlan. A múlt feldolgozása nem pusztán nosztalgikus gesztus: identitásképző aktus. A személyes és kollektív emlékezet képei segítenek megérteni, kik vagyunk, és milyen történetekből épül fel az önképünk. A művészet különleges lehetősége abban rejlik, hogy nem a múlt hiteles rekonstruálására törekszik, hanem annak működését mutatja meg.
A hiány, a roncsolódás, az ismétlés vagy a torzítás mind az emlékezés természetére reflektálnak. Amikor az alkotó az emlékek sérülékenységét teszi láthatóvá, valójában az idő tapasztalatát, a veszteség feldolgozását és az elengedés lehetőségét is vizsgálja. Reining Vivien munkái ebben az értelemben nemcsak családi történeteket beszélnek el, hanem univerzális kérdéseket tesznek fel: mi marad meg belőlünk, ha a rólunk szóló képek és történetek elhalványulnak? Hogyan lehet az eltűnést mégis nyomhagyássá formálni? A felejtés nem a történet vége, hanem annak átalakulása. A művészet pedig az a tér, ahol ez az átalakulás láthatóvá és megélhetővé válik. Művei arra hívnak, hogy a nyomhagyás és a roncsolás aktusában felismerjük saját emlékezetünk törékenységét – és talán az elengedés lehetőségét is.
A Kórtörténet című kiállítás március 27-ig tekinthető meg hétfőtől péntekig 11:00–19:00, szombaton 11:00–15:00 között a Paloma Artspace Galériában (1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14 –16.).
