Diego Velázquez: El Primo, Az Unokatestvér; 1645
 
 
Velázquez művészi hagyatékának jelentős részét képezik a spanyol királyi palota törpéiről és udvari bolondjairól készült különleges portrék. Törpéi olyan ártalmatlan teremtmények, akik szemmel láthatólag nincsenek tudatában, hogy visszamaradtak a testi és szellemi fejlődésben. Minden képnek megvan a maga története, de a „Tudós törpéről” készült portré biztosan ott van a legjobbak között. Mivel ugyanazzal a hihetetlen műgonddal készült, mint Velázquez bármely híresebb olajképe, így semmiképpen sem szabad „karikatúrának” tekinteni. Nagyszerű humora pedig abban rejlik, hogy a „Tudós törpe” által forgatott hatalmas könyv számára akár paplan is lehetne, és értelmi szintjét is hasonlóképpen haladja meg, hiszen valószínűleg nem tud még olvasni sem. Velázquez portréfestői képzeletét alighanem alaposan felcsigázták azok a „párhuzamos valóságok”, melyeket az udvari bolondok pszichéje mélyén pillantott meg. A „Tudós törpét” egyébként az udvarban csak „Unokatestvérként” (El Primo) emlegették, mivel állítólag azzal hencegett, hogy a király unokatestvére… Ráadásul Velázquez az udvari élet „normális” szereplőit is gyakorta ábrázolta ironikus vagy szarkasztikus módon. Így idővel többekben felmerült – például Goyában is – hogy a „Tudós törpe” iróniája nem is annyira egyértelmű, mivel az általa forgatott album nem feltétlenül vallásos, tudományos vagy szépirodalmi mű, inkább a családfakutatások vaskos könyve. (Emellett szól, hogy az „Unokatestvér” kezében látjuk.) Így Velázquez valódi célpontja ezzel az ironikus képpel a spanyol nemesség lehetett, akiknek szintén ez a könyv volt a kedvenc (és egyetlen) olvasmányuk…
 
Francisco Goya: Velázquez nyomán El Primo-parafrázis; rézkarcsorozat; 1778–1779
Francisco Goya: „És már a déd-apja is”… rézkarcsorozat;1778–1779    

 

A felvilágosodás korában élő Goya számára többé már nem volt elfogadható, hogy bárki pusztán a származása révén próbáljon nemesi előjogokhoz és kiváltságokhoz jutni. Így elsőként beszédes metszetet készített Velázquez „Tudós törpé”-jéről, majd egy saját zseniális metszetet arról a szamárról, aki önnön ágas-bogas családfáját tanulmányozza büszkén és elmélyülten, hiszen: „Hatalmas Szamár volt már a déd-apja is!”… Goya kiváló humora itt egy húron pendült Velázquezével, ám a bolondfétis tekintetében másféle nézeteket vallott, amikor kíméletlen naturalizmussal festette meg korának egyik bolondokházát, előrevetítve saját későbbi szellemi leépülését és Van Gogh hasonló témájú képeinek gyötrelmes hangulatát.

Velázquez: Las Meninas; olajkép; 1656 (Madrid, Prado)
Goya: Maria Luisa; olajkép; 1789  

 

Mindkét udvari festő első számú kötelessége volt az udvari portréfestés. Két fenti képük ugyanazzal a beállítással készült. Velázquez ezúttal egy gyönyörű, gyöngyházfényű selyemszoknyával ellenpontozza az infánsnő sugárzó szőkeségét és egy lazacszínű csokor segítségével teremti meg a tökéletes festői harmóniát. Ezzel szemben Goya élemedett korú modelljét olyan színpompás ruhába öltözteti, amelynek szinte térképszerű a textúrája, mintha magán viselné a különféle valós és mesebeli királyságok összes címerét. Velázquez valószínűleg sohasem festett volna ilyen színpompás képet.

Goya: 1808. május harmadika; olajkép; 1814 (Madrid, Prado)
 
 
Velázquez és Goya nem csupán a társadalmi egyenlőtlenségeket bírálta éles szemmel, hanem az embertelen mészárlásokkal együtt járó állandó háborút is. 1808. május 3-án Napóleon katonái lemészárolták a spanyol felkelőket, ám Goya csak 1814-ben vitte vászonra emléküket. Mivel a kivégzés kora hajnalban történt, így a vászon szinte teljes sötétségbe borul, ami az öregedő és süket Goya elboruló elme- és kedélyállapotát is jelképezi. Ebben a Kozmikus Éjszakában – ami kvázi a „francia felvilágosodás” tökéletes ellenpontja – csupán egyetlen fényforrást fedezünk fel: a kivégzés helyszínét megvilágító lámpát, amelynek fénye az utolsóként kivégzendő mártír hófehér ingén tükröződik. E hófehér ing már önmagában is a tisztaság és a megadás szimbóluma. Az ismeretlen mártír ráadásul féltérdre ereszkedik, kezét krisztusi pózban tartja, tenyerén stigmák vannak, ám világos, hogy az arctalan, gépies, szoborszerű katonáktól nem számíthat könyörületre. Goya mesterien alkalmazza a színkontroll jelenségét ezen a képen. Figyelmünket ugyanis mindig a legnagyobb fényértéket hordozó színfoltok vonják magukra, így elsőként a mártír hófehér ingét – mint „céltáblát” – fogjuk észrevenni. Goya zsenialitása itt abban nyilvánul meg, hogy más, hasonlóan erős fényszín, valőr vagy fényforrás nem látható a képen, így a hófehér ing csapdába ejti látásunkat.
 
Velázquez: A Lándzsák; olajkép; 1634–1635 (Madrid, Prado)
 
 
Goya tragikus és dinamikus vásznával szemben a józan belátáson alapuló békét és nyugalmat hangsúlyozza Velázquez egyik leghíresebb képe. A festmény azt a pillanatot ragadja meg, amikor a spanyol iga ellen lázadó németalföldi városka – Breda – kormányzója behódol és átnyújtja a város kulcsait a spanyol seregek kapitányának, aki e közeledést rendkívül megértő és lovagias módon viszonozza, hiszen pontosan tudja, hogy a győzelmet ezúttal nem hősiességének vagy stratégiai zsenijének köszönheti, hanem a háta mögött ég felé meredő lándzsák sünsűrűségű erdejének. Az esélytelen holland pikákkal szembehelyezett spanyol lándzsák tömege szinte felborítani látszik a festmény tökéletesnek tűnő egyensúlyát. Sőt, a rendkívül beszédes portrék között megjelenő spanyol paripával Velázquez szarkazmusa új szintre emelkedik: mintha a nemes állat tekintélyes méretű tomporát kínálná fel a veszteseknek. Ennek ellenére: Velázquez hatalmas háborús tablójának legfőbb üzenete, hogy bizonyos helyzetekben a behódolás észszerűbb magatartás lehet, mint a mártíromság. Illetve a kivételesen intelligens spanyol kapitány által megtestesített humanizmus.

Goyával ellentétben Velázquez vér nélkül beszéli el a németalföldi felkelés egyik lényeges eseményét, a rá jellemző szürke színekkel – melyek a háttérben lezajlott csata füstjeként töltik be a csodálatosan szellős perspektívát –, és Goyához képest sokkal statikusabb módon. Az igazi diadalt tehát a festészet aratta. A kiváló kettős portré, melyet a tökéletes kifejezőerő – gesztusok és mimika – tekintetében talán csak Raffaello Athéni Iskolájával érdemes összemérni.  

Raffaello: Platón és Szókratész (Athéni Iskola, freskó, részlet; Vatikán)
Velázquez: A két generális (A Lándzsák, olajkép, részlet; 1634–1635)